Rabszolgák I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:
A második lépcsőfordulónál megállt. Fáradt mozdulattal eresztette le a megtömött szatyrot az ablakmélyedésbe. Egy pillanatra megtorpant a félmozdulatnál, mert a deszkán világosan látható volt a szürkés-kormos por vékony rétege. De aztán sóhajtott, és mégis letette a kosarat. Odatámaszkodott a fekete vaskorláthoz és miközben a kosártól felszabadult jobbkezébe átvette a kézitáskát, melyet eddig hóna alatt szorongatott, csodálkozva vette észre, mennyire fájdalmasan viselte meg karját és vállát ez a görcsös, öntudatlan szorítás. Kitekintett a lépcsőház magas, kopott, zöldkeretű ablakán. Az udvar fölött és a mögötte sorakozó alacsony háztetők között messzire ellátott, ki egészen a kormos, keskeny utcák végéig, ahol azok hatalmas, kopár térben futottak össze. A sokszögű tér közepén néhány viharverte, poroslevelű csenevészfa szomorkodott, középen, a hintafák körül apró alakok mozogtak, hajladoztak. A külvárosi gyerekek nyaralóhelye volt ez a kis tér, de Ágnes újabban nem egyszer kényszerült ide - idő és erő híján - a gyerekekkel. Újra sóhajtott.
Megpróbálta fülével elfogni a homokban játszó gyermekek zsivaját és a padokon szerte üldögélő proletárasszonyok trécselő zümmögését. De a kis játszóteret minden oldalról behálózó villamossíneken csikorogva szaladtak a sárga kocsik, a pályaudvar felől nagy teherautók dübörögtek elő, és valahol messziről mentőkocsi szirénája üvöltött. A kisebb, finomabb neszeket elnyelte a nagyváros kültelkének vigasztalan gépi lármája. Vissza