Rabszolgák hajnala

Előszó

Részlet a kötetből:

904 MÁJUSA

A POROS FŐUTCA lármája elmaradt a kocsi mögött; Mirel Pascu elégedetten dőlt hátra a párnázott ülésen.
»Vajjon hány lakosa lehet Pascaninak? Ezerötszáz, kétezer? Akárhogy számítjuk, ebből az ezerötszáz vagy kétezer emberből legalább négyszáz kinn volt a főutcán, amerre a kocsi elhaladt... Legalább négyszáz, de talán még több!...«
Négyszáz ember látta őt Nicodim Caznas parádés fogatában! Nyolcszáz szem szegeződött rá, négyszáz kalap lendült felé!... Igaz, a hajlongások javarészt inkább a fogatnak szóltak, semmint az utasának. De hát ez végeredményben nem változtat a dolgokon: biztosra vehető, hogy miután a kocsi tovagördült és az emberek észrevették a tévedést, nyomban megindult a sugdosás, mint a sáskahad, és az utcák során, a kertek mentén se vége, se hossza nem volt a találgatásnak: »Ugyan mit kereshet az öreg Pascu fia Nicodim úr kocsijában? Tán csak nem őt szemelte ki Caznas a sánta lányának férjül? Miért ne? Egy ügyvéd vő nem nagy fogás, - de nehéz időket élünk, a leányzó pedig már öregecske, no meg egy kicsit együgyű és tetejébe sánta is...«
Annyi szent, hogy ettől a naptól kezdve ugyanazok, akik nemrég csak vállveregetéssel vagy kedélyes »No, hogy vagyunk, Mirel öcsém?«-mel üdvözölték Pascut, és nyájas leereszkedéssel biztosították barátságukról, újabban így köszöngettek neki: »Van szerencsém, ügyvéd úr!« »Üdvözlöm, kedves öcsémuram!« »Alázatos szolgája, Pascu uraság!« Vissza