Rabszolgák

Előszó

Részlet a kötetből:

Reggel

A ház szelíd lejtőn épült és széles homokos sétány mentén el lehetett látni egész, az erdőig, amely a szakadékot szegélyezte. Kétemeletes volt, széles fehér oszlopok díszítették; magnólia és Hickory-gesztenye fák vették körül, úgy hogy az egész úgy hatott mint valami csendes, mély székesegyház.
Március volt; délvidéki tavasz. A nagy magnóliák virágjuk teljében pompáztak. A hófehér, virágok közt csaknem teljesen eltűntek a fénylő, zöld levelek. A gyepen embermagas rózsafák mint világítótornyok tündököltek, vérvörös és narancssárga, nehéz, bársonypuha virágaikkal. Csipkerózsa- és jázminbokrok húzódtak a ház hosszában, az egyik oldalon virágzó narancsliget nehéz, bódító édes illatárral töltötte be a levegőt. A tarkán virító virágos kertből idehallatszott a rengeteg méh zümmögése.
Dél volt, a levegő tikkasztó, a napsugarak mindent elborítottak. Az urasági ház előtt csend uralkodott, csak egy lassú mozgású idős néger nyirbálta a fákat és egyszeregyszer felbukkant egy őz, rágcsálta a rózsafákat, úgyhogy ilyenkor valóságos virágeső hullt a gyepre.
A nyitott ajtóban most alakok jelentek meg, egy idős fehérhajú férfi, egy csaknem ugyanolyan öreg néger és négy gyermek. Lassan lépdeltek a gyepes térségen. Az öregember jóval magasabb volt mint a többiek, reszkető léptekkel, de gyertyaszálegyenesen haladt előre. Ráncos arcából erő sugárzott, fejét magasan hordta, mintha szaglászna a levegőben, hogy így érezze a tavaszt. Mert ez a férfi vak volt.
Az öreg néger tétova mozdulatokkal ment mellette, botot és kendőt vitt a kezében. Az idősebb fiúk támogatták az öregembert, óvatosan, lépésről-lépésre vezették. Vissza