Trisztán és Izolda

Előszó

Részlet a könyvből:

"Ősrégi, szüntelenül új meg új alakban felbukkanó, Európa minden nyelvén újra meg újra feldolgozott szerelmi kötemény regél a mának Trisztánról és Izoldáról."
1859 decemberében írja e sorokat, alig valamivel új műve utolsó kottafejének papírra vetése után Wagner, történetesen Párizsban, az Előjáték koncertdarabbá lekerekítet változata ősbemutatója előtt. A programszerű ismertetőül francia közönségének Wagner az Előjáték programjaként a Trisztán-mondát körvonalazza saját átköltését summázva.
"Trisztán, a hű vazallus, azt a nőt kérte hitveséül királya részére, akit ő maga szeretett, habár szerelmét darab ideig még önmaga előtt is titkolta: Izoldát. A lány követte őt, a kérőt, most már mint a hős lovag urának arája. Követte, mert nem volt ereje nem követni. Csakhogy a szerelem istennője, kijtátszott jogaira féltékenyen, bosszút forral: a szerelmi bájital, amivel Izolda gondos anyja ama régi kor szokásai szerint, előrelátóan ellátta a távolba induló lányát a politikai érdekből nősülő király varázsos meghódítására kimódolt "tévedésből" a megkért lány és a kérő serlegébe kerül. Ezek kiisszák a bűverejű italt, és egyszerre szerelmi lángra lobbannak egymás iránt. Rákényszerülnek a vallomásra: ők már csakis egymáséi lehetnek. Ettől kezdve nincs vége a szerelmi sóvárgásnak, kívánságnak, kéjnek és kínnak. Világ, hatalom, hínév, becsület, lovagi erény, hűség és barátság mindez úgy foszlik párává, mint valami hazug álom. Vissza