Pusztába kiáltó

Előszó

Van-e értelme bevezetni, egyáltalán közzé tenni pusztába kiáltott szavak, írások gyűjteményét?
Mert itt ilyenek sorjáznak, visszafelé az időben, sürgősséget, időszerűséget, a pusztába kiáltást is igazolandó.
Egykor János apostol így szólt: "Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, amint megmondotta Ésaiás próféta" (1., 23.). Ésaiást aztán később citálja még Márk, Máté, Lukács is: valamennyiük a termékeny, a hasznos szavak hirdetői, szó sincs a hiábavalóságról.
Nem tudni mióta, de a fogalom merőben visszájára fordult.
Igaz, a pusztában vagy a pusztába kiáltani, szólni, nem ugyanaz.
Évtizedek óta bele-beleszólongok köznapi dolgainkba, visszásságainkat próbálgatom nevén nevezni.
Tudom, látom, tapasztalom, hatásfokuk számokkal nem mérhető.
Régi, rideg valóság, hogy nem az a kérdés, mit mond valaki, hanem az a perdöntő, ki mondja. Igaz: mikor nem volt ez így? Hivatal, hatalom nélkül a szónak nincs súya.
Így pusztít a tekintélyelv.
Pedig milyen sok Cassandrája volt már ennek a világnak.
Önsorsrontó nép lennénk? Nem igaz.
Hiszen csak "az ész ítélőszéke elé vonván" kellene látni mindennapjainkat, ahogy századokkal ezelőtt már a felvilágosodás nagyjai meghirdették.
Bár én, a legújabbkori tények szerint csak azokat idézném mércének, akik mentesek maradtak a liberális szabadkőművességnek bizonyos, a társadalmak nagyobb hányadára veszedelmes irányzatától.
Igen, több világosság kellene, mert az örök erkölcs, a valódi törvényesség mintha hiánycikk lenne itt manapság a sok magát kellető eszme és téveszme között.
Az eszme, az erkölcs, mint ahogy a nemzettudat is, ma csupa fedezet nélküli fogalom.
A mi mai demokráciánk jelenleg fabatkát sem ér.
Lejáratták, zsákutca kátyújába terelték.
Talán egyetlen érdeme, hogy nem rugdos az ávóscsizma, nem sújt le a gumibot. Ám: csupa gerjesztett zűrzavart látunk magunk körül.
1990 előtt mennyi de mennyi képmutatást, vad diktátumot leplezett a "demokrácia", viszont ma csupa furfangos álnokságokat takar, miközben átverik a milliókat, alvilági elemek országokat lopnak, becsapják a gyanútlan, kirekesztett többséget. Nagy sorskérdésünk az nekünk, hogy a nemzetközi pénzvilág soha nem tapasztalt ravaszsággal minden gazdasági, társadalmi mozgást a maga javára, hasznára igyekszik befolyásolni. Korunkat a titkosságok, a titkos paktumok pókhálóinak csapdái szövik át, kötik gúzsba. Új, veszedelmes történelmi jelenség ez.
Hasonlóképpen főbenjáró gondunk az új magyar uralkodó osztály kétes törvényességű-erkölcsiségű színrelépése. Vissza-visszatérő témánk ez is. Nevelésügyünk világát is már régen közügynek tekintem.
Az itt közreadott írásaim szerkesztésében ez indokolja a fordított időrendet. Meg az ismétléseket is. (Gondolok újgazdagjainkra, a "Rózsadombi titkos paktum" homályos világára, egyáltalán a titkosításokra és a Petőfi-kegyeletre). Tudatosan teszem: az ismétlés a tudás, a gondolkodás, talán a gondolkodtatás és a megvilágosodás szülőanyja.
Még valamit: több írás után csak egy évszám áll; azok közlésétől több szerkesztőség és főszerkesztő elzárkózott.
Amit én szolgálni kívánnék, az nem politika a szó lejáratott értelmében, nem szociológia, nem lélektan, nem pedagógia. Hitem szerint a politikánál több. Rám ne süsse senki a politikus jelzőt. A pedagógust, a tanítót, legalábbis a tanítani, figyelmeztetni akarót, a közírót viszont vállalom.
Politikai pártokkal nem tudom azonosítani magam, szellemi-lelki egzisztenciális járszalagot sohasem tudtam elviselni. Veres Péter után és is csak népben, nemzetben, sőt azon is túl, népek azonos sorsában vagyok képes gondolkozni.
Ezért aztán eléggé egyedül is állok.
És vonítgatom a farkasok dalát.
Nem a kiáltók hiányoznak itt, hanem az újból a maguk eszével gondolkodni akaró, gondolkodni képes kétkezi, a veszélyeztetettségükben, rászedettségüket felismerő magyarok.
Nekik, magunknak szánom az itt összegyűjtött írásokat. Vissza

Fülszöveg

Kéretlenül, öntörvényűen, mindössze belső indíttatásból beleszólongani közgondokba, alig több, mint magányos pusztába kiáltás.
Igaz, cáfolata is van ennek, ez ad reményt, biztatást.
Több mint négy évtizedet ívelnek át az itt közölt írások. Kinek ajánlom őket és kinek nem?
Ajánlom azoknak, akik számára az adott szó szent, törleszkedni, önmagukat teljesítményük, érdemeik felett eladni soha nem akarják, akik még hiszik, hogy van esély a jóra, az igazra.
Ajánlom azoknak, akik bot vagy éppen furfang nélkül tudnak gondolatot váltani, és nemcsak a maguk önbűvöletében élnek, és nem a harácsolás vezérli őket.
Ajánlom egykori tanítványaimnak, vannak vagy háromezren, akiknek hitem szerint sohasem mondtam hamisságot.
Nem ajánlom a mosolyukért a markukat tartóknak, egykori és mai tapsoncoknak, köpönyegforgatóknak, akik a "Párt" hónaljából kibújva léptek elő újkapitalistává; és nem ajánlom azoknak sem, akik nem figyelnek visszafelé, ha csapóajtón mennek át.
Különösen nem ajánlom olyanoknak, akik magyarkodónak kiáltják ki azt, aki elérzékenyül a magyar Himnusz hallatán.
Ajánlom viszont azoknak, akik az itt közölt írások utáni évszámok mögött a kor hátterét is érteni akarják. És a maguk fejével gondolkoznak. Mert a csupa titkok, titkosítások és a mani országa lettünk. Nagy kérdés, a szavazó állampolgárokon múlik, hogy meddig.
Ajánlom a korosabbaknak, önvizsgálatukhoz, ifjabbaknak, figyelmeztetőül, egyáltalán, a hétköznapi helytállás elkötelezettjeinek. Vissza