Psychiatria és politika

Előszó

Részlet a könyvből:

Jó tíz évvel ezelőtt e teremben (a Kisfaludy-Társaság ülésén) felolvastam Horácz II. könyvének 3-ik nagy szatiráját, saját gyarló fordításomban, «Az ember mind bolond» czím alatt, mely czím az együtt volt nagy közönségnek annyira megtetszett, hogy istenes megadással hallgatta végig a nem kevesebb mint 326 hexametert. Nagy sor. De miről is írhatna többet egy philosoph költő, mint az emberek bolondságairól. Damasippus, vagyona elvesztése után, elkeseredve, a Tiberisbe akarja ölni magát, s már beugrani készül a hídról, mikor Stertinus, a philosophus, visszarántja, s azzal békíti ki az élettel, hogy nem csak ő az egy bolond a világon, hanem, nézzen csak körül, úton-útfélen, régi és új időkben, kicsi és nagy emberek közt elég bajtársakat fog találni. Még pedig legmulatságosabb az, hogy egyik a másikat korholja s neveti ki, nem véve észre, hogy ő maga is «hordja a nyúlfarkat a hátán», s elég nevetni és korholni valót nyujt másoknak.
Az ily okos bolondok során, - lám mennyivel megelőzve a dr. Mövius, dr. Krafft-Ebing s a modern psychiatria egyéb tekintélyeit! - első helyre teszi a szatira-író a nagyravágyók hóbortjait, az ó görög eposz és tragédia örökéletű hőseit. S épen ott fogja fel az őrjöngés logikai fonalát, a hol legújabban a kórtanra támaszkodva, Grünwald Béla, egy merész fogással, Széchenyi egyéniségére alkalmazta azt. Vissza