Magasságok felé

Előszó

Tolstoj Leoról, halála előtt egy héttel, még sok hír keringett és mondták, hogy megszökött otthonról, hogy megzavarodott s hóbortokat művel, hogy kolostorba menekült: aki Tolstoj lelkét ismerte, az tudta, hogy ez nem megzavarodás s nem őrület, hanem hozzáillő elhatározás és eljárás s legföljebb azon csodálkozhatik, hogy miért nem tette ezt meg úgy húsz, harminc évvel ezelőtt?
Tolstoj, mikor ereje elhagyta, a tett embere akart lenni s életének utolsó felvonásában mindahhoz, amit írt, kommentárral szolgálni. Bátran mondhatjuk, hogy elkésett vele, mert elveit és eszméit hosszú életen át inkább átszenvedte, mint átélte s tulajdonképeni megvalósításukhoz nem került ideje. Szenvedett nemcsak tanainak ellentmondásaitól, melyben egymással is, meg a világgal is szemben álltak; hanem szenvedett a tanok és saját élete közt való ellentmondástól is, mert ő maga nem hajtotta végre azt, amit hirdetett s ahol belekezdett, ott maga is rögtön groteszk, vagy mondjuk romantikus lett. Hirdette, hogy a világ mindenestül, jogrendszerestül s intézményestül az ördögé; de azért birtokjogi s életrendi viszonyait illetőleg Tolstoj gróf is igazságtalanságban s gonoszságban élt; hirdette, hogy gazság a társadalmi rend, melyben a munka gyümölcseit nagyjában azok élvezik, kik keveset dolgoznak s kizárják az élvezetből a dolgozó osztályokat, de azért ő is főnemes volt s az maradt. Vissza