Pro libertate

Előszó

Részlet a könyvből:
DICSŐ ANYÁM
Óriási robbanás, siketítő csattanás, mintha leszakadt volna az égbolt... A palota alapjában megrendült... Azután rémült csend lett, csak vakolat vagy homok hullása hallatszott valahonnan, hosszan csörgedezve, mint a hegyi patak... Most pedig szaladó csizmák a folyosó téglapadozatán...
Ferkó dobogó szívvel ül oszlopos ágyában, mely olyan öblös, mint a dunai gálya. Apai öröksége az ágy; édesanyja, mikor másodszor férjhez ment, nem akarta ifjú urát belefektetni és így a kisfiúé lett.
De az ajtó most kivágódik és berohan - nem! - bezuhan Kőrösy György uram. Az arca fakó a rémülettől.
- Kisuram! Kisuram!
Ferkó mosolyogva néz rá. Ő is sápadt, de azért tudja, hogy ha valamikor, úgy most is illik mosolyognia. Kőrösy ugyan látja, hogy nincs baj, de mivel eszébe jut, hogy milyen baj lehetett volna: az ágy elé roskad és magához kapja az úrfit.
- Édes, drága kisfiam!
Ferkó tisztában van vele, hogy ez tulajdonképpen nem helyes dolog, mert Kőrösy az ő szolgálattevő kamarása, ő maga pedig, bár még csak tízesztendős, fejedelmek és királyok unokája, sőt, - Badinyi preceptor uram tanúsága szerint, - bizánci császárok vére is folyik ereiben. De azért jól esik neki a kamarás nagy szeretete. Különösen négyszemközt, mikor az ember azt teheti, amit akar.
- Ez százfontos volt, úgye? - kérdi szakértően.
- Százfontos, hogy hullana belőle minden német kalapjára! A gazok tegnap este öreg mozsarakat vontattak a vár alá. Vissza