Menedék

Előszó

Részlet a könyvből:

"Az államfő, akit a szigeten mindenki - gyermek és felnőtt egyaránt - egyszerűen csak Elnöknek szólított, egy kiemelkedő sziklán ült, a Déli-partnál, és a végtelenbe vesző vizet nézte.
Kőbaltáját háncskötél-övébe dugta, jobb kezénél a földön jókora íj hevert, a hátán keresztül vetett tegezben kötegnyi, frissen metszett nyílvessző meredezett, lábánál maga faragta, elnöki jelképnek is beillő hajítódárda hevert. Vadbőrből szabott, sodrott béllel kivarrt ujjasát viselte, lábán fakéregből kivágott talpú sarut viselt. Bal lábánál sűrűn teleírt, tengeri sóval átitatott, majd megszárított yakutalevelek álltak jókora halomban, bambuszlevelekből sodrott csíkokkal takarosan átkötve.
A hullámok begyűrűztek az öbölbe, játékos kavargásban csapódtak a szabályos sorokba rendezett kövekhez, milliónyi szikrázó cseppekre bomolva verték vissza a lemenő nap tündöklőn aranyló sugarait. A folytonos hullámzás moraját megszokta, szinte már el se jutott a tudatáig, s ha hirtelen megszűnne, bizonyára riadtan pattanna fel, keresve az újszerű, ijesztő csönd okát.
De ettől nem kellett tartania.
Köröskörül, ameddig a szeme ellátott, hullámzó tenger ölelte körbe azt az alig néhány kilométer átmérőjű, apró szigetet, ami számukra a teljes világot jelentette. Negyvenkilenc család él itt jelenleg, eredetileg százan szálltak partra, óhazától elszakadt magyarok, akik itt váltak családdá immáron tíz hosszú esztendeje, és a sziget választott elnöke most azon tűnődött:
- Vajon meddig még?
Hosszú és zaklatott volt ez az évtized, váltakozva örömökkel és riasztó, szinte menetrendszerűen bekövetkező válságokkal, jóval, rosszal, sikerekkel és kudarcokkal vegyítve, békében és elkeseredett bel-háborúskodásban." Vissza