Előszó
Részlet a könyvből:
Megsokasodtak a hattyú-motívumok Pozsgai Györgyi lírájában, e korántsem csendes vizű világban. Hullámokon hánykolódó holdas képekből, árnyakból, visszfényekből igyekszik egybesorjáztatni zömmel rövidebb opusait, pársorosait, haikuit, vallomástöredékeit, szinte csak jeleket láttatva magáról: versekbe menti, ami még menthető.
Ha énekelnek is, hattyúdalukat éneklik mostanában a mitológiák, nem véletlen hát az Aphrodité, távolodóban kötetcím sem.
Antik fények, úti fények, lélekfények villannak fel a poétessza soraiban: együtt ring ókori és mai, ünnepi és köznapi, távlatos és magába zárt. Nyílni és csukódni, zárulni és tárulni - ez a sajátsága ennek a kötetnek.
Meg valamiféle időző lebegés...
Az az átmenet, mikor a rózsaág rőzseágba hajlik-sötétül, a májusoló örömök novemberi „füstölgő fényekké" hamvadnak, s elfelhősül a szem: „gőzölgő tavon hattyú hintázó árnya".
Több mint jelzésszerű az is, hogy megszaporodnak a víz- és halmotívumok, mintha a korábbi égi-földi bizonyosságot az áramlás váltaná, mely olykor-olykor már sodrássá erősödik, és „fekete-fehér lebbenések"-ké mossa össze a finom ívű rajzolatokat.
S van ennek a költészetnek egy ellenáramlata is: a fősodrással szemben mélyvízi ár munkál. A már-már láthatatlant hordozza - felerősítő és felélesíti az árnyalatokat, s tömörít is egyben: az idő is "harangkongásnyi pillanatok"-ká sűrül, melybe belefér szerelem, kiábrándulás, vágyakozás, hit, bizonyosság, kétely, távlat és kilátástalanság.
Vissza