Menekülés négy sávon

Fülszöveg

Pósa Zoltán regényében a kelet-európai jeans-próza sajátos alkati és szemléleti jegyeinek hátterében jól fölismerhető az akkori magyar recepció néhány nagy olvasmánya: Salinger Zabhegyezőétől Kerouac Útonfen át egészen Ginsberg Üvöltéséig stb. Vagyis nemcsak a hetvenes évek életvalósága ismerhető fel ebben a regényben, hanem azok az irodalmi diszkurzusformák is, amelyek láttatni, értelmezni, de főleg megérteni és megítélni próbálták saját külső feltételeiket. Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a regényszerkezet mélyén olyan rangos világirodalmi minták alakítják a műbeli kérdések horizontjait, mint Dosztojevszkij, Baudelaire vagy Camus, akkor az is világosan látható, hol is vagyunk térben és időben. Helyesebben szólva, hova is kell „képzelnünk" magunkat - legalábbis az olvasás idejére. Az időben és térben pontosan meghatározó helyzet nem hagy kétséget afelől, hogy ezúttal egy jellegzetesen kelet-európai térségi vonzatokban bővelkedő „egyetemi" regényt olvasunk az ún. paternalista, puha diktatúrák korából. Azokról, akik a hetvenes évek magyar (és magyar egyetemista) világában a körülményeket nem igenelve próbáltak önmagukká válni. Elszánt harcot sem folytattak, igaz, e körülmények ellen, hisz valamiképpen úgy fogták föl az emberi identitást, mint valamit, ami az élet erőinek bizonyos mértékű - de semmiképpen nem önfelőrlő - latbavetésével megvalósítható. Ha most úgy fogalmaznánk: a Kádár János Magyarországán még a hetvenes években is ez volt az egyik legtragikusabb tévedés, talán nem is járnánk olyan messze annak az igazságnak a meghatározásától, amelynek komplex érzékeltetése egyik alapvető célja lehetett Pósa Zoltán regényének. Az alföldi egyetemi városok mikroklímája, a bölcsésztársulatok kialakulásának, majd többszöri átformálódásának ottani logikája túlontúl is maradandó, valóságelem értékű emlékvilág ahhoz, hogysem szabadon kialakítható jelöletek mintájára volnának konkretizálhatóak. Aki ugyanennek az egyetemi szubkultúrának volt a részese, annak egy egészen mindennapos, tapasztalati erőviszony-rendszert idéz emlékezetébe mondjuk „a hülye Csákó adjunktus" komikus kari tanácsbeli esete, mint annak, aki puszta esztétikai „jelöletként" gondolja majd el magának. A valóságban ugyanis egy nagyhatalmú, szakemberként viszont említésre sem érdemes professzorról volt szó, akinek ez a kacagtató megszégyenülés sem zúzta szét az önbizalmát. Nevezetesen, hogy egy kari ülésen az „ovációt emelek ez ellen" formulával akart megtorpedózni egy ártatlan indítványt. Amikor nekünk, diákoknak ezt a történetet Orosz István történészprofesszor, a bölcsészkar egyik emberileg és szakmailag is vitathatatlan tekintélye elmesélte, a komikus „értékkiegyenlítődés" felszabadító örömén túl sokkal inkább az volt a fontos számunkra, hogy e pillanatban nyilvánvalóan ott állt előttünk az a törés, amelytől legalább elvileg remélhettük az uralkodó szisztéma valamikori igazabb megítélését. Attól az emberséges, bennünket partnernek tekintő gesztustól is már - s ez nem volt abban a környezetben kevés -, hogy akad tanár, ráadásul a legtöbbre becsültek egyike, aki mintegy magában testesíti meg az olyannyira remélt törést a környezeten. Illetve azt, hogy nem Ő és azok, hanem mi és Ő tartozunk össze, vagy állunk legalábbis közelebb egymáshoz. Ráadásul többen tudni vélték, hogy Orosz professzor maga volt az, aki az itt szó szerint idézett feleletet adta erre a hajmeresztő ideológiaprofesszori sületlenségre: nevezetesen, hogy akkor „inkább már triumphust emelj, Miska..." Regénytechnikailag a kölcsönösen „tükröztető", a műbeli viszonylatokat egymásravetítve láttató eljárás lényegében a századelő leleménye. A szorosabban vett epikai modernségnek egyik olyan minősítő poétikai jellemzője, amely számos változatban bontakozott ki a regényírás XX. századi gyakorlatában. Amikor Pósa regénye ehhez a tradícióhoz közeledik, voltaképpen a modern epikai beszéd egyik alapképletét teremti meg egyéni módon a maga számára. Vissza