Portrék

Előszó

A monumentális és összetett kompozíciókban gondolkodó Varga Imre mindig pontosan, művészi szándékát hordozóan formálja meg az ábrázolt személyiség arcát. Pedig például a mohácsi Lenin vagy a Duna-parton, a Parlamentnél fölállított Károlyi-emlékmű, - miként Varga többi köztéri alkotása is - természetesen a látvány összetettségével hat. Ám aki nem éri be futó pillantással, s közelebb lép a szoborhoz - megteheti, hiszen a művész történelmi személyiségeket ábrázoló figurái mindig emberarányúak, s a szó közvetlen és áttételes értelmében egyaránt megközelíthetők, - a kompozíció belső rendjébe, a művészt irányító szándékokba egyképpen betekinthet. Varga szobrairól ugyanis érzelmet, gondolatokat kifejező arcok tekintenek ránk. Mégsem lehetne ezeket a fejeket az emlékművekről lemetszve, portréként bemutatni. Érdekesnek, művészileg izgalmasnak hatnának, s mégis hiányozna belőlük a kompozíció képzeletbolydító egésze.
A portrénál, tudjuk, az arc a plasztikai kompozíció "tárgya". Varga - néhány fiatalkori munkáját leszámítva - nem arra törekszik, hogy a szobor a modell, a valós személy külső vonásaira hasonlítson. A megélt sorsot a szándékokkal és tettekkel szembesíti, így formálva kompozícióvá az emberi arcvonást. A fej arányainak megőrzése mellett az arc átrendeződik, az esetleges eltűnik, a jellemző részlet finoman az egészbe épül, s anélkül, hogy bármi torzulás keletkezne, új hangsúlyt kap az ábrázolt arc. Vissza