Előszó
Részlet a tartalomból:
Nem sok település mondhatja el magáról - Hajdúböszörményen kívül, talán egy sem hogy a sokat áldott vagy éppen átkozott csárdáit annak idején dalba foglalta az emlékezet. Ki így, ki úgy gondolkodott, s gondolkodik ma is eme „intézmények" felől, de annyi bizonyosra mondható, hogy az idő vasfoga ugyan már megrágta a régmúlt idők fogadóinak emlékét, de funkciójukat örökre meghagyta. Szállást, italt, élelmet adtak a megfáradt vándornak, ugyanakkor biztos lehetőséget nyújtottak a betyárok által elorzott állatok továbbadására is. Nem sokat változott a világ, ma ugyanúgy megtalálunk mindent, ami annak idején a csárdákban, csapszékekben volt található, igaz ma a betyár már nem betyár, a pandúr sem pandúr, s a betyárbecsület sem a régi.
De régi ám az a nóta, amit nagyapáink még így daloltak: -„Poródon a Bíkás, Ríten a Tirimpó melynek tartalmát a böszörményi emberen kívül nem igazán tudja megfejteni senki emberfia. Hogy is tudhatná, mikor ezen dal minden szava rólunk, böszörményiekről, Böszörményről szól.
Megelevenednek benne a mások által nem ismert határelnevezések, s már-már látni véljük a csárdákban mulató betyárokat, akik vagy megfordultak ezeken a helyeken vagy nem, de az emlékezet akkor is magáénak tudja őket.
A szóhagyomány sokszor olyan értékeket ment meg az utókor számára, amit az „írás" nem tud hűen tükrözni. Gondoljunk itt a külföldi térképrajzolókra, akik a számukra „semmitmondó" elnevezéseket - úgymond -átértelmezték. Különösen igaz ez, egy szűkebb közösség nyelvhasználatára, melyet az „idegen" nem tud könnyen befogadni, mivel nincs birtokában az évszázadok során kialakult hagyományoknak. Épp ezért egy tájegység kultúráját a használatos nyelvjárástól elvonatkoztatva értelmezni hiába való dolog lenne. Az ember, ha nagyot akar meríteni a tudás tengeréből, bizony akarva-akaratlan mindig visszatér (térhet), az „egyszerű" emberek által ápolt és őrzött hagyományokhoz.
Vissza