Porcelánvallomások

Előszó

Részlet a könyvből:
"1965-ben keramikusként végez az Iparművészeti Főiskolán. Munkái már induláskor sem szoríthatók be az „iparművészet" kategóriába. (Nálunk akkor még léteznek azok a merev műfaji határok, amelyeket nyugaton már évtizedekkel korábban föllazított, elmosott a modern művészetek hullámverése.) A kortárs művészet friss áramlataitól szinte hermetikusan elzárt magyar művészeti életben - Deim Pál visszaemlékezése szerint a 60-as években a Képzőművészeti Főiskolán Cézanne-ig tanítják a művészettörténetet - még mindig érvényben van a három T, a támogatás, tűrés, tiltás gondolatgyilkos hármasszabálya, de az 50-es évekhez képest álarcosabb módon: a sivár, szürke falon itt-ott - úgy tűnik - kiskapuk nyílnak, s rajtuk pillanatokra bevilágít a fény. A 60-as évek végén a magyar avantgarde olyan forradalmi jelentőségű megmozdulásai, mint pl. az Ipartervtárlatok, már megnyílhatnak, csak három nap múlva tiltják be őket. Az Aczél-i kultúrpolitika az avantgarde tendenciákat elsősorban a képzőművészet területén ítéli életveszélyesnek, az iparművészetre - valamilyen rejtélyes okból - kevésbé figyel. S ez a 60-as évek végén, a 70-es években a magyar iparművészet fantasztikus felfutását eredményezi: itt megjelenhetnek a festészet, szobrászat, grafika mezőiről száműzött, a vasfüggönyön túli világ művészetével szinkronban lévő, új gondolatok. Ezért készíthet Schrammel Imre keramikus tektonikus erőktől szétrobbantott, nagy erejű nonfiguratív samottszobrokat, ezért rendezheti Gecser Lujza textilművész hófehér leplekben lengő kísértet-alakjait: textilszobrait szürreális installációkba, ezért csavarhat vérvörös filc-csíkokat Attalai Gábor textilművész konstruktivista kompozíciókba, s ki is állíthatja ezeket, mert a hivatalos vélekedés szerint mindez „csak" iparművészet, holott természetesen nem az." Vissza