Polyák Ferenc fafaragó és özv. Pozsgai Pálné naivfestő kiállítása

Előszó

Polyák Ferenc

Apám tízgyerekes családból származott, anyám kettővel kevesebből. Földművesek voltak egész őseimtől, de akadt köztük juhász, sőt még betyár is. Apám ősi kecskeméti volt, anyám kiskun, fülöpjakabi. Ketten voltunk testvérek: Anti meg én... Két évvel vagyok fiatalabb a "bátyámnál", 1945-ben születtem. Már kisgyerek koromban kezdtem a fával bajlódni. Édesanyám vett két bárányt a Lugosiéktól - akik ott laktak a Nagygyöp szélén - aztán ezt a két bürgét szaporítottuk. Lett is egy kis nyáj, aztán én őriztem őket kint a pusztán, az erdőben, kora hajnalokon és késő délutánokon, mert közben iskolába jártam...
Haladtak, szaladtak az évek, én is nőttem, mint fa az erdőben. Egyre nagyobb darabokat szerettem volna faragni, ha nem is sikerült mindig. Először az orrot tanultam meg faragni, aztán a szemet, majd idővel a szájat, fület és legkésőbb a törzset... Már jól met a faragás, miközben gimnziumba kerültem. Az én kedves birkáimat már nem őrizgettem. Az iskola padjaiban sokszor úgy elfogott a szabadságvágy, hogy majd kibújtam a bőrömből, hogy hazamehessek.
A forma, a mozdulat érdekel, hogy a száraz anyagot én alakítom, formálom kézzé, lábbá, fejjé - úgy ahogyan látom a parasztot, vagy amit éppen faragok. Az ember érdekeit elsősorban, külső mozdulataival, belső indulataival együtt. Nagy, vágott felületekkel dolgozom, tükrökkel. A parasztembereknek nem csupán a külső részei fontosak, hanem a belső: a lélek. Ezt hordozza az arc, a fej. Erről sokat lehetne beszélni. A parasztkoponyák közt megjelenik minden forma: uborkafej, lótökfej, gölödinkáposzta-, fordított körtefej. A fej formájáról is szokott kapni nevet a pusztai ember, no meg a mozgásáról, alakjáról. Nem sértő, inkább játékosak ezek a gúnynevek: aki magas "núdli", a lusta "Löttyedt", a jóképű "derekas", a hosszúorrú nő "vasorrú bába", a férfi "tokmányorrú", ha görbe a lába, akkor "lőcslábó". Vannak a pusztának jellegzetes, tipikus alakjai, akik külsőségekben is eltérnek. Ezek különösen megragadták figyelmem. Az ilyen embert jól megnéztem, nemcsak egyszer, hanem ötször is, aztán megpróbáltam megfaragni pásztornak, betyárnak vagy parasztnak. A puszta mindig jellemeket, egyéniségeket szül, ami utánozhatatlan ember és ember között. Alak és beszéd: stílus. Csodálatos, amit az emberek magunka őriznek: hosszú történetek, dalok, viccek, dévajkodő hangnem, megértő, mindent érzékeltető kifejezése a nyelvben. Ezért szép a tanyák népének minden életmegmozdulása...
Szívemhez nőtt a pusztai ember, mint ághoz a virág, vershez a dal. Faragom őket, amint citeráznak, amint elalszanak egy kenyérrel a hónuk alatt... Kifaragtam a betyárt, amint "sutújják"...
Jelenleg egy rossz tanyában élek... A ház nem az enyém, csak a bútorok, meg az a szépség, amit magamban szívok egy eltört korsón, egy történeten álmodozva. Gyűjtöm a régi tárgyakat, szegény parasztok, cselédek elnyűtt holmijait. Gyűjtöm a tárgyi és szellemi emlékeket: nem a tárgyat vagy a babonát, hanem a szépet becsülöm meg vele.

(Polyák Ferenc: Hogyan lettem faragó. Forrás, 1970. szeptember - október) Vissza