PoLíSz 2011. november

Fülszöveg

Főszerkesztő-helyettesi jegyzet
Jancsi
November 25-én lenne 90 éves Pilinszky János
Nem, soha nem én Jancsiztam le Pilinszky Jánost. Hanem a tágabb família. Némi elnéző hangsúllyal emlegetve őt így, mint csodabogarat, vagy még inkább, mint egy haszontalan, de szeretetre méltó kölyökkutyát.
Apám hétről hétre türelmetlenül várta - akár a Szabó család újabb részeire áhító egyszeri honpolgár - Bandi bátyja beszámolóit „Jancsi" legújabb eseteiről, amiket aztán hazaérve örömmel megosztott velünk. Könnyesre kacagtuk magunkat azon, hogy a „nagy ember" miképp sétáltatott a verőfényben órákon át egy túlsúlyos dakszlit - nemigen maradt szőr a végletekig kimerült állat hasán vagy hogy miképp kellett mentőexpedíciót szervezni Pestről a kies Szigligetre, vinni lóhalálában kávéfőzőbe való, „életmentő" gumit, mert a költő tehetségét meghaladta, hogy azt magamaga vásárolja meg a helyi vegyesboltban.
Az összes róla keringő, végtelen számú családi anekdotának a végkicsengése egy volt: „ez a... Tovább

Fülszöveg

Főszerkesztő-helyettesi jegyzet
Jancsi
November 25-én lenne 90 éves Pilinszky János
Nem, soha nem én Jancsiztam le Pilinszky Jánost. Hanem a tágabb família. Némi elnéző hangsúllyal emlegetve őt így, mint csodabogarat, vagy még inkább, mint egy haszontalan, de szeretetre méltó kölyökkutyát.
Apám hétről hétre türelmetlenül várta - akár a Szabó család újabb részeire áhító egyszeri honpolgár - Bandi bátyja beszámolóit „Jancsi" legújabb eseteiről, amiket aztán hazaérve örömmel megosztott velünk. Könnyesre kacagtuk magunkat azon, hogy a „nagy ember" miképp sétáltatott a verőfényben órákon át egy túlsúlyos dakszlit - nemigen maradt szőr a végletekig kimerült állat hasán vagy hogy miképp kellett mentőexpedíciót szervezni Pestről a kies Szigligetre, vinni lóhalálában kávéfőzőbe való, „életmentő" gumit, mert a költő tehetségét meghaladta, hogy azt magamaga vásárolja meg a helyi vegyesboltban.
Az összes róla keringő, végtelen számú családi anekdotának a végkicsengése egy volt: „ez a Jancsi mennyire nem e világba illő, mennyire nem életre való". S amelyek mind a középszer önigazolását szolgálták, a zsenivel szembeni kompenzáció kényszerét.
Sokszor jártam a Molnár, majd később a Hajós utcában. Nem, nem az ő látására. A vonzerőt számomra a vélem majd egykorú unokatestvér, Áron jelentette. Ám gyakran s óhatatlan összefutottam Pilinszky vei is. Ilyenkor rám nézett tétován, hosszasan, majd tekintete földerült, szája mosolyra húzódott. Szeretném hinni, hogy nekem örült, de gyanítom, csak az vidította, hogy végre rájött, ki vagyok, és hová tegyen.
Néha beszélgettem is vele. Mint az adomabéli szibériai muzsik Leninnel, mikor kunyhója elől elzavarja a melegedni vágyót, anélkül, hogy tisztában lenne az ajtaján kopogtató személyiség súlyával. Gimnazista koromban előfordult, hogy érdeklődött, mit olvasok - mindig könyvvel jártam mindenhová -, s ilyenkor tanácsokat is adott. Veres Pétertől például óvott, tudom miért, meg Jean-Paul Sartre-tól is, de hogy vele mi volt a baja, arra már nem emlékszem.
Tudtam, hogy költő. Hisz mondták, és én elfogadtam. Hisz alkata is olyan volt. Akárcsak Varga Imre Radnóti szobráé. Tudtam, hogy költő. Hisz verseskötetei mind ott sorakoztak apám könyvespolcán. Tudtam, hogy költő, fanok hadától bálványozott poéta-idol. Hisz jó néhány hálás egyetemi társnőmről került le - egyéb ruhadarabok mellett - a kékharisnya is, mert a csábítás trükkjeihez hozzátartozott, hogy a dedikáción túl elintézhettem még egy röpke találkozást is a távoli eszményképpel.
Igen, tudtam, hogy költő. Tudtam, de, vajon, megéreztem-e? Megérintett-e költészete?
Egyszer mindenképpen. Gyermekkoromban. Mikor napokig méláztam verses meséjének egyik során: „elnyújtózik a kocsinyom". Ekkor sejtettem meg először, hogy a költészet nem a sorokkal, rímekkel való könnyed játszadozás.
„Jancsi" alakja még ma is eltakarja előlem Pilinszky Jánost. Jobb lett volna tán, ha költészetét ismerem meg előbb. S csak később a Krúdy tollára kívánkozó Ködök Lovagját.
Barcsa Dániel Vissza