PoLíSz 2003. október-november

Fülszöveg

A munkatárs
Októberi imádság
Uram, te láttad őket: ott mentek lobogó arcú apáik mellett, kéz a kézben az őszarany napon. És láttad: háztetők magasából és harckocsik fegyvereiből ropogó sortüzek elől se hátráltak meg. Ágyú dördült, s a főicsapó láng kígyói az eget harapták, de ők egyre bátrabbak lettek.
Uram, te láttad a diák szerelmeseket: fehér zászlóval vitték a békét, s mikor rájuk csapott géppuskasorozat, a lány elé ugrott a fiú, és Mária vitte tovább a tenyérnyi zsebkendőt a hőkölő halálhoz. Könyörülj rajtuk. Uram, tizenhat éves testük madárcsontját ringasd őrök álomba el.
Megítélsz mindeneket, lásd, e fiatal szívek pohara oly korán eltört, alig eszméltek, máris meghaltak, hogy zsarnokság ne tiporjon rajtunk! Utca, hangos tér nem őrzi nevüket, csibész mosolyukra is már csak idős édesanyjuk emlékszik, ha letérdepel az éjféli gyertya előtt Halkan idézi utolsó búcsúszavukat, a meleg sálat szorítja arcához, amit itt felejtettek a nagy rohanásban Meg kellett halniuk: a túlerő,... Tovább

Fülszöveg

A munkatárs
Októberi imádság
Uram, te láttad őket: ott mentek lobogó arcú apáik mellett, kéz a kézben az őszarany napon. És láttad: háztetők magasából és harckocsik fegyvereiből ropogó sortüzek elől se hátráltak meg. Ágyú dördült, s a főicsapó láng kígyói az eget harapták, de ők egyre bátrabbak lettek.
Uram, te láttad a diák szerelmeseket: fehér zászlóval vitték a békét, s mikor rájuk csapott géppuskasorozat, a lány elé ugrott a fiú, és Mária vitte tovább a tenyérnyi zsebkendőt a hőkölő halálhoz. Könyörülj rajtuk. Uram, tizenhat éves testük madárcsontját ringasd őrök álomba el.
Megítélsz mindeneket, lásd, e fiatal szívek pohara oly korán eltört, alig eszméltek, máris meghaltak, hogy zsarnokság ne tiporjon rajtunk! Utca, hangos tér nem őrzi nevüket, csibész mosolyukra is már csak idős édesanyjuk emlékszik, ha letérdepel az éjféli gyertya előtt Halkan idézi utolsó búcsúszavukat, a meleg sálat szorítja arcához, amit itt felejtettek a nagy rohanásban Meg kellett halniuk: a túlerő, az áruló végzet végü! bekerítette őket. Vérük időhabarcsba égette az évet, a napot: EZERKILENCSZÁZÖTVENHAT OKTÓBER HUSZONHÁROM És ragyog örökké földkehely-szívük mélyén elpusztíthatatlanná fényesedett emberremény: semmi nem volt hiába, szabadság nélkül nem élhet az ember! És virág nő belőlük, föl a fény felé, hatalmas erejű fűszálak, föllombozódó fa, és odaszáll az ég minden fáradt madara ahogy a költő mondja: kátránypapír-fekete éjben, hol nem kel föl a Nap, arccal a földnek, é!ne!<, élők, a föld alatt.
Élnek, és itt vannak mind. Kenyérnek, igazságnak hívjuk ő!<et, vértanú vérük meleg fényként lecsobog a napok futó perceiben. Melengetnek az őszi hidegben, szólongatnak a ragyogásban, hogy el ne tévedjük. Ezren vagy többen, kiket levágtak ifjan - Uram, te láttad őket: ott haltak meg a vérző ég alatt. Kezeddel takard be mindegyiket, l<orán sötétedik, és már közelít a tél. És emeld föl még egyszer fáradt orcánk, gyűjtsd össze megtört erőnk megsokszorozva az övéikkel, hogy méltók legyünk mi is nem múló bizalmadra. Ámen.
Fenyvesi Félix Lajos Vissza