Polgár Csaba

Előszó

Részlet:
"Amikor elsirattuk, és hát siratjuk is mindmáig, a zsennyei „ezer éves" tölgyet, valószínűleg az egyik utolsó Világfa romjain kesergünk. Mert Világfa volt, hiszen koronája az eget súrolta, ágai óvón hajoltak a föld fölé, gyökerei - minden bizonnyal - alvilági birodalmakba kapaszkodtak.
Hogy mit siratunk benne? Nos, éppen ezt a Világfát, amely világközepet is jelent, világunk sorsát testesíti meg, mint a germánok Yggdrasillje, a mitikus kőris, amely ha kifordul helyéből, elkövetkezik a világ vége, a ragnarök, gonosz erők kerekednek fölül.
Az Yggdrasill ugyancsak védelmezőként szerepel a mithológiában; részint belőle bukkan elő az a két ember, aki majd benépesíti a földet, részint pedig majd amikor elkövetkezik a Nagy Tél a ragnarök idején, ez a két ember a fa odvában búvik meg, a fa harmatával táplálkozva éli túl a világvégét és lesz egy új emberiség megteremtője. Mi, akik régről ismertük a zsennyei tölgyet, ilyesfélének sejtettük. Megbújtunk odvában, mint testében a cincérek, a hangyák, a darazsak, lombja alól fölszedtük a kucsmagombákat, a lehullott gubacsokat, és hittük, élni fog örökké.
Miként az ember hisz, de legalább hinni szeretne az öröklétben. A tölgy amiatt lehet jelkép, mivel hatalmas, ellenálló és hosszúéletű. Egy-egy magányos példányát ez emelte világfává, ezek jelezték a druidák számára isteni eredetét, vagy a görögöknek, akik Zeuszt tisztelték a tölgyben, mint a dodonai jóshelyen." Vissza