Előszó
Szomorú kötelességnek teszünk eleget most, amikor átnyújtjuk az Olvasónak ezt a könyvet. Akiről szól, az már nincs közöttünk, pedig ha élne csupán harminc éves lenne.
Bozvári Imre határőr alhadnagy egyszerű ember volt, egy közülünk. Fiatal, becsületes, tisztességes ember, aki semmivel nem akart többet vagy nagyobbat: csak élni. A halál azonban, ez az értelmetlen, tisztességtelen fenevad, meggátolta. Miért? Miért az megy el legelőször, aki a legjobban szeret élni?
Senki nem tud felelni erre. Az értelmetlenség, vagy az igazságtalanság soha nem válaszolható igennel és nemmel.
Azt szeretném elmondani a könyv lapjain, hogy nem mindig csak az a hős, vagy a dicső, aki nagy tetteket hajt végre. Az életben sokkal inkább kis tettekre van szükség és ezt a sok "kis" tettet kell becsülettel teljesítenünk!
A történetben szándékosan vegyítettem a reálisat az irreálissal, mert célom nem a helyrajzi és kronológiai pontosság, hanem a lényeg megmutatása. Hogy mennyien akarjuk megtalálni az igazságot, mennyien szeretnők hinni valamiben. Hogy mennyire ijesztően értelmetlen volt az a rettenetes ősz, akkor 1956-ban.
Kusza, zavaros, lázas napok. Minden felkavarodott, mindennek más értelme lett, sokan elvesztették a fejüket. Nehéz volt akkor megtalálni az igazságot.
Az utókor Bozvári Imrének emlékművet állított. Ott díszeleg az emlékmű, abban a határőr laktanyában, pontosan abban a "kis körben", amelyet szeretett s amelyre szívesen gondolt, még esztendő múltán is.
Úgy érezzük, kötelességünk beszélni is róla. Mert a hősök soha nem halhatnak meg!
Emlékezzetek rá és fogadjátok Őt szivetekbe, barátaim.
Vissza