Előszó
Sánc a háló fölött
Tisztelgés a feladóknak, akik nem adják fel
Folyóiratunk az idén is tiszteleg a Következő esztendő során 70. életévüket betöltő hazai és határon túli kitűnőségek előtt életvallomásaik közreadásával - ezúttal éppen tizedszer. Az újakkal együtt hetedfélszáz (pontosan: 656) jeles író, színész, képzőművész, tudós, közéleti személyiség szerepelt eddig (ki-ki a születési hónapja szerint) az évkönyvekben.
Az egymást félszavakból is értő '28-asok körében debütáltunk ilyen kiadvánnyal, azokéban, akik a háború idején értek oly korán felnőtté. Egy dekáddal mögöttük járva a '37-esek nagy számban a katonáskodó-hadifogoly, elhurcolt és meghurcolt apák gyermekeinek nemzedéke, amely 1956-ra éppen hogy átlépte a nagykorúság küszöbét.
"Testem a kor leltári tárgya - kezdi vallomását Lászlóffy Aladár író, költő, s az ívet így zárja -: Lelkem a kor leltári tárgya." Amit, oldottabban, így szövegez meg Lendvai L. Ferenc filozófiatörténész: ,Akkoriban a politika a gyerekek szintjéig lehatolt: az ötvenes évek elején az általános iskolában például politikai ügyek lettek szokványos diákcsínyekből (...), az pedig megint csak tragikomikus volt, amikor történelemtanárunk az egyik héten megdicsérte a tankönyvünket, a másik héten pedig azt kellett közölnie, hogy az rossz, mert a közoktatásba beférkőzött kártékony elemek készítették."
És mégis, vagy éppen ezért, értékállandóságot, állócsillagokat kerestek. Az összetartozás oly fontos kötelmét a barátság címszava testesíti meg Solt Pál jogász visszaemlékezésében: „Harmadik elemisták, 1948. március 15-én a budapesti Szent István-bazilika kertjében fát ültettünk a centenárium alkalmából. Néhányan elhatároztuk, hogy 2000. december 31-én éjfélkor találkozunk a templom oldalában, iskolánk előtt. És ötvenkét évvel később az, amire romantikus kisgyerekként úgy tekintettünk, mint elérhetetlen messzeségre - meg is történt: öreg barátok ott könnyeztünk a régi kapu előtt, az éjféli harangzúgásban."
S most szemük előtt (ha hihetünk Ferenczi László irodalomtörténésznek) egy ideje ott lebeg a mementó: „Meg kell tanulnom az öregséget." Valahogy így láthatta Tatár Mihály röplabdázó, edző, a 265-szörös válogatott kiválóság, nem is mostanában, mert, mint leírja, éppen feleennyi idősen, 34 évesen posztot váltott: az első ütő posztját a feladóéra cserélte. S hogy miért volt szükség a váltásra? Mos, egy szabálymódosítás miatt, amely szerint immár átnyúlhatott a sánc a háló fölött. „Addig ütő voltam, a háló közelében támadtam - írja -, ezért az átlagosnál jobban zavart az átnyúló blokk. így lettem feladó a válogatottban. Moha nem az én feladatom eldönteni, tényleg jó volt-e a labdakezelésem, és könnyedén vészeltem-e át az átmenetet." Sánc a háló fölött - határvonalra értek, és ezt pontosan és belátással észlelik. De az idő múlása - vallomásaik tanúsítják - nem tudta kikezdeni életkedvüket, derűs kedélyüket, amit manapság pozitív életszemléletnek szokás nevezni. A hobbiból most is sportolgató Solt Pál például elárulja: optimizmusból csináltatott egy 70-es számot viselő mezt.
Vissza