"Pokolra kell annak menni..."

Előszó

Nálunk boldogabb országokban már megszokták az emberek az utcára sodródott szegények legboldogtalanabbjának, a hajléktalannak a látványát. A társadalmi és az egyéni lelkiismeret szívdobbanásai régóta felszínen tartják a fölkavaró látványon megütköző járókelők, a közvélemény figyelmét. Megoldás mégsem született eddig sehol. Többnyire karitatív szervezetek kampányai jelzik annak a kínlódásnak az útját, amely végigkíséri ezt a szomorú történetet. Merthogy történetről van szó, emberi sorsokról, melyek elbukottsága mögött a társadalom működési zavarai, betegségei rejlenek. A történet szereplői áldozatok és áldozatot vállaló emberek. Olyanok, akiket a létezés peremére sodortak a kiüresíttetett emberi kapcsolatok, (a hazai hajléktalanok legalább fele családi defektusok következtében kerül az utcára), a gazdasági folyamatok kíméletlen racionalitása és sok más tényező, köztük nem egyszer rossz, gyakran bűnösen önveszélyes személyes döntések és mulasztások. Egy beteg ország beteg „gyermekei" az egyik oldalon, s a lelkiismeret, a segítő foglalkozásúak megoldást kereső csapata a másikon.
A történetnek eleje is van, mégha ködbe vesző is olykor, s vannak fordulópontjai. Bár a végkifejlet körvonalai nem is rajzolódhattak ki máig, elindult végre az az intenzív munka, amelyet megkíván ez a jelenség.
A hajléktalanságról, a szegénység, a kitaszítottság enyhébb formáiról évtizedekig hallgatni illet és kellett. A szőnyeg alá söpört kérdésként, gyakran rendőri ügyként kezelt nyomorúság első alkalommal, a rendszerváltozás kezdeti szakaszában, 1989-90 telén robbant á nyilvánosság elé, a hajléktalanok Déli-pályaudvari emlékezetes tüntetése, éhséglázadása idején. Vissza