Pokair 1999.

Előszó

Hát mit ne mondjak unom a telet. Ezek az eseménytelen napok, vagy inkább hónapok (hó nap, érted?) már az agyamra mennek, így nem csoda, ha az ember minden lehetőséget megragad az ugrásra. Akárcsak én december 31.-én Szolnokon. Gondoltam megszellőztetem a seggemet, és egyúttal kipróbálom a dél-afrikai Hornet-et is. Az idő nekünk kedvezett, a PZL bemelegítve, ernyő a hátamon, mi jöhet még? Megmondom én Nektek, a kurva hideg! Nincs az a rétegelt ruházat ami megóvna Téged, a PZL jobb hátsó ülésében. A mellettem ülő (személyét fedje a jótékony homály) szorgosan fingadozott, mert eszébe jutott az örökbecsű mondás: ahol büdös van, ott meleg is van. Mi ez ha nem bajtársiasság? Még most is az orromban érzem szeretetét, de töredelmesen bevallom, akkor ez sem segített. Avval vigasztaltam magam, hogy fagyhalál előtt szépet álmodik az ember. Már épp Rio-ba voltam, valami 2000 dolláros kurvával táncoltam, amikor a szaxofonos csendben odasúgta: UGRÁS! Az alakzat hamar összejött, a 19 pont is megvolt (1200-ról eddig csak 15 sikerült), és mint aki jól végezte dolgát vígan csúsztatok. Öregurasan benézek, 500!!! Mereven néztem a másfél órán át töltődő 190-es kupolát, ami alatt kb. 20 kiló mínuszban voltam. És ahogy a nagykönyvben meg van írva, 250 m-en nyitva a kupola, és ereszkedek lefelé. Már majdnem feleresztettem mind a két féket, amikor földet értem. Mit is mondhatnék, tök jó ernyő. Hát ennyit arról, hogy lemászunk a tűzlétrán! Vissza