Caesar élete

Előszó

„Nous étions perdus, si ce livre ne nous eut relevés du bourbier" - így nyilatkozott Montaigne facques Amyot-nak, a bourges-i egyetem latin-görög professzorának s későbbi auxerre-i püspöknek (1513-1593) európai jelentőségű Plutarchos-fordításáról. A mű Th. North angol fordításán keresztül (1579) megihlette Shakespearet. Plutarchos hódolóinak sorában a bizánci történetírókon s a renaissance nagy alakjain kívül ott találjuk Corneille-t és Racine-t, Rousseau-t és Schillert, Napoleont és Beethovent, Jean Paul-t és Emersont, Talbot-t és Shaw-t. Goethe naplójából tudjuk, hogy Plutarchos műveiben ő is egész életében, utolsó napjaiban is nagy gyönyörűséget talált.
Ezeknek a kiváló szellemeknek a hódolatával szemben áll a filológusok és ókortörténészek nagy csoportjának homlokegyenest ellenkező véleménye. Az ellentmondás megértésére meg kellene vizsgálnunk annak az existenciális helyzetnek a struktúráját, amelyben a Párhuzamos életrajzok kipattantak, illetőleg amelyben ismételten aktuálissá és súlyossá váltak. Abból a kultúrák alkonyán és kulturválságok idején újra és újra visszatérő lét helyzetből, amelyben Epiktétos Rómában a Kr. u. 1. század vége körül a stoa hagyományai alapján a magányos heroizmus bibliáját fogalmazta meg, lép elénk Plutarchos (kb, 46-120) is, aki az istenek ledöntött vagy omladozófélben levő szobrai helyébe félistenek, héroikus hadvezérek és államférfiak képeit állította fel. „A vallás középpontját alkotó misztikus mag nem ontja többé a sóvárgott bizonyosságot s helyébe az a másik fajta erő lép, amely nem az istenekből, hanem a vezérekből és a mesterekből árad." Vissza