Plein-air festészet a magyar művészetben

Előszó

A művészetben a társadalomszemlélet és a természetszemlélet változásai általában egyidejűek, egymást feltételezve érlelődnek meg: végső soron egyazon történelmi-társadalmi folyamatra vezethetők vissza, akkor is, ha ennek más és más oldala bontakozik ki nagyobb hangsúllyal valamely művész pályáján. Munkácsy Mihály kritikai realizmusának a beérése az 1870-es évek elejére egyidejű Szinyei Merse Pál újfajta természet-felfogásának a kibontakozásával: az új társadalomszemlélet és az új természetszemlélet egyidejűleg érkezik el a könnyen észlelhető minőségi változás csomópontjához, ugrópontjához és habár más-más művész képviseli hangsúlyozottabban annak egyik és másik oldalát, Munkácsynál is jelen van az új természetlátás és Szinyei művészetéből is érzékelhető ember és környezet viszonyának módosult felfogása. Munkácsy hatalmas sikert ér el Párizsban, ahol az akkori művészeti haladás már másképpen értelmezi a természetet mint témát és másképpen oldja meg a kritikai magatartás művészi kivetítését. Szinyei majdnem impresszionista plein-air szemléletét pedig egy régebbi művészeti felfogás pozíciójából utasítja el durván München, Bécs és persze Magyarország is. Egyidejűségük az oeuvre-ök és pályafutások különbözősége, ellentmondásossága ellenére is elgondolkoztató művészettörténeti tény, szakaszhatársúlyú csomópont, amely egybeesik több ország nemzeti művészetének más-más indítékú, előjelű és következményű belső szakaszhatárával. Az európai képzőművészet, elsősorban festészet 1870 körüli sajátos fordulójának jellemzése és indoklása azonban más irányú közelítést igényel és nem korlátozódhat csak a plein-air törekvések számbavételére.
A magyar művészettörténetírás Nagybánya fellépéséhez kapcsolja az új természetszemlélet győzelmét, a műteremfestéssel, műteremvilágítással való leszámolást, a közvetlen természeti érzékelésnek, a látványnak a megnövekedett szerepét. S ez annyiban kétségkívül igaz. hogy ebben az időben, a századfordulón, hatékony továbblépést már csak csoportos fellépéssel, mozgalom-jellegű indítással lehet elérni; a Párizsi Kommün óta és már közvetlenül utána is minden művészeti frontáttörés kollektív megmozdulások bázisán születik. A régebbi vagy akár az újabb Nagybánya-irodalom viszont mindig azt hangsúlyozza a nagybányaiak fellépéséről szólván, hogy mi ellen irányult ez a szervezett mozgalom és hogyan törekedtek a hivatalos művészettel való leszámolásra. És alig vagy egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy milyen talajon, milyen előzmények után, milyen meglevő folyamatokra támaszkodva léptek fel a nagybányaiak, vagyis mi az a valóságos közeg, amely minden fáziskésese ellenére is eléggé éretté tette művészetünket ahhoz, hogy Nagybánya rövid néhány év alatt sikerre vigye a maga elképzeléseit. Persze, egyetlen újító mozgalmat sem lehet elmarasztalni azért, amiért újító jellegét hangsúlyozva olyasmit is újító eredményének tudott, aminek esetleg csak a folytatása, a továbbfejlesztése az érdeme. A művészettörténésznek azonban a tények és összefüggések bonyolultságában kell eligazodnia és ezért nem elégedhet meg sztereotípiák ismétlésével: Szinyei - nagyszerű ellenpélda, akit elhallgattatott a hivatalos megnemértés; Paál László barbizoniassága sajátos jelenség, amely nem itthoni mércével mérendő; Munkácsy módosult természetszemlélete alárendelt művészetének jellemző vonásaihoz képest; Mészölynél ugyan elkezdődött valami új, de ez csak a Markó-iskolával való összevetésében tűnik annak, stb., stb. Vissza