Előszó
Részlet a könyvből:
Gyula és Flórián. Langyos tavaszi éj borult Szakolca városára az 1847-iki esztendő pünkösd hetében. A régi, nagy kőházak cseréptetőire ezüstös fényt hintett a holdvilág.
Az utcák néptelenek voltak. Az orgonavirág és rezeda illatát gyöngéd szellő hordozta széjjel. A nagy piactéren két ifjú sétált. Az egyik sötétbarna volt, a másik lenszőke. A barnának magas homloka, parancsoló tekintete és izomtól duzzadó karjai. A szőke ifju sovány és hórihorgas volt, az orra kissé fitos, a szeme világoskék, az arcbőre lányosan fehér.
A barna ifjut Ányos Gyulának hivták, a szőkét Rojtos Flóriánnak. Gyermekkori barátok és iskolatársak voltak, kik néhány évi távollét után ma látták egymást újra. Egyformán örültek a viszontlátásnak, de Rojtos Flórián nagyobb garral adott kifejezést örömének. Általában nem kimélte a szót. Néha ugy tett, hogy kérdezett is, felelt is. Azonfelül nagyon szerette a kicsinyitő ragot használni, mi legkomolyabb beszédjének is azt a szint adta, mintha tréfálkoznék.
- Ez volt aztán a meglepetésecske, - kezdte Flórián, - délután ott ülök a padocskán, jön az Etuska és megjött a Gyuluska. Barátocskám, majd kiugrottam a bőröcskémből. Beszaladtam a mamuskához, mondtam neki, hogy tegye el az uzsonnácskát, mert én megyek a Gyuluskához, aki az én legkedvesebb pajtásocskám az egész föld kerekségén.
A föld kerekségéhez nem ragasztott kicsinyitő ragot. Érezte, hogy az geográfiai illetlenség lenne.
Vissza