Tökmag a dzsembörin

Előszó

Igazán nem tehetek róla, de ez a történet nem az elején kezdődik. Márhogy nem a jamboree elején. Mégcsak nem is a nyár elején. Akkor sütött a nap. Tökmag fent ült a padláson, a nagy ládában és éretlen ribizkét szopogatott, miközben a láda mögül, nagy halom ócska bútor alól, gyanús kaparászás és morgás hallatszott, bizonyos, hogy ott Szutyok kutya tanítja emberségre az egereket.
De minden rendes történetet az elején kell kezdem, úgy-e?
A történet elején tél volt, iszonyú hideg tél. A ribizkebokrok téli álmukat aludták a többi növénnyel együtt, egyetlen fenyő állott csak csillogón, zölden és aranyos ékességekkel feldíszítve a szobában. A gyertyák már tövig leégtek rajta, két estén át világítottak nagymama szobájában. Az édességet tartó fonalak üresen fityegtek. Tökmag úrfi a megmondhatója, miért. Az utolsókat éppen az előbb gyűrte zsebre, jó lesz útravalónak az újesztendei kirándulásra. Még éppen elfértek. Mert valamennyi zseb duzzadt már a kirándulás előkészületeitől. Az előkészületeket nem mondhatjuk éppen nyilvánosaknak. Sőt! Igen kora hajnalban történtek, nagymama és Zsuzsa szakácsnő ébredése előtt, olyan hidegben, hogy Tökmag orra most is vörös tőle.
- Mit tegyek ? Muszáj, - határozott Tökmag. - Nanya úgy félt, hogy biztosan el nem engedne, a Zsuzsio meg vattába szeretne csomagolni. Elfelejtik, hogy már felnőttem!
A tükör, amelyikből Tökmag felnőttségét akarta megállapítani, nagyot nevetett. Igazán! Mert ilyen apró felnőtt még sohasem nézegette benne a képét. Vissza