Előszó
Zabolotye falu közelében alacsony, homokos hegyen kanyarog át a régi országút. Két oldalán vén nyírfák állnak. Talán száz szalmatető lapul meg a hegy lejtőjén. Ez a falu. Kelet felé jól látni innen a Nyeimant, a réteken túl pedig a Naliboki nevű rengeteget, melyben nagyapáink idején még jávorszarvasok és medvék tanyáztak.
Ezerkilencszázharminckilenc szeptemberéig az úri Lengyelország végrehajtói ezen az úton hajtották el adó fejében a szegényparasztok utolsó tehénkéit. A csendőrök ezen az úton hajszolták nyugat felé a szabadságért küzdő, bilincsbevert fiatalokat. Amikor felértek a hágóra, a szovjet határról is látni lehetett őket. A határ keleten húzódott, alig két-három óra járásnyira a falutól.
Az én számomra Zabolotye több, mint valami kis, egyszerű falu Nyugat-Bjelorusszia egyik kerületében. Ott születtem, onnan repültem ki a nagyvilágba és oda tértem vissza hosszabb-rövidebb távollét után. Bárhol is jártam és bármit is láttam, soha nem feledkeztem meg szülőfalumról és sohasem sajnáltam, hogy csak oda kell visszatérnem.
Nagyon korán kerültem ki az életbe.
Akkoriban még olyan harcias fickó voltam, hogy a disznópásztorságot komoly élethivatásnak tekintettem. Ostorommal egyszer rácsaptam egy szöges drótkerítésre és a vége beleakadt. Úgy éreztem, hogy ebből a helyzetből nincs menekülés. Sírvafakadtam, miközben görcsösen szorítottam az ostornyelet.
Akkoriban úgy fordult a dolog, hogy családfenntartó lettem és ezt apámnak, Petrusz Szurmaknak el kellett ismernie. Elszegődtem pásztornak Babruk kulákhoz.
Huszonöt tavaszán történt.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal