Pillanatkép

Előszó

Borsi-Kálmán Béla történész és - 1999. március 8. - 2003. augusztus 15. között - párizsi magyar diplomata legújabb munkája tudtommal egyike az első intellektuális kísérleteknek, amelyek az iraki háború kapcsán a világpolitikai helyzetben bekövetkezett lényeges változásokról tiszta képet kívánnak adni. S annál nagyobb megelégedéssel vállalkozom a könyvet a magyar olvasók részére bevezetni, mert hiszen magam is kíváncsisággal s aggodalommal eltelve figyelem a fejleményeket és - előre bocsátom nagyjából-egészében egyetértek a kitűnő, nem egyszer eredeti és főleg bátor elemzésekkel, amelyeket a szerző - élve a „párizsi megfigyelő" helyzetéből származó előnyökkel - Európa és Amerika vezető politikusainak stratégiai elképzeléseiről, a háborús események által kiváltott politikai folyamatokról, diplomáciai csatározásokról és gondolkozásbeli változásokról - azok hátteréről s főként lehetséges következményeiről írásában bemutat.
Borsi-Kálmán Béla nagy érdeme, hogy elemzéseiben nem Amerika-barát, vagy Amerika-ellenes szempontok vezérlik. Az egymásnak szögesen ellentmondó, gyakran keményen ütköző európai és tengerentúli érveket és véleményeket tárgyilagosan mutatja be, azaz sokszor úgy gondolva, egyszersmind sugallva is, hogy mindkét félnek igazsága van, ám egyikük sincs a teljes igazság birtokában, a vitázó felek csupán - meglehet súlyos - rész-igazságokkal rendelkeznek, és hogy a „nagyhatalmak" közötti bonyolult kérdésekről napjainkban folytatott sorsdöntő polémiák valóságtartalmát és hosszú távú érvényét voltaképpen csak a Történelem lesz képes majd mérlegelni s eredményeit objektív módon - „harag és részrehajlás nélkül" - összegezni.
Borsi-Kálmán Bélával maradéktalanul egyetértek abban, amit az iraki háború függvényében kidomborít: a második világháború végétől uralkodó általános stratégiai gondolkozást lényegében a Szovjetunió 1989/91-es szétesése változtatta meg gyökeresen. Addig a „nemzetközi élet" a kétpólusú világban zajlott többé-kevésbé kiszámíthatóan, az államokat és népeket egyik, vagy másik pólus vonzáskörében, gyakorta járszalagján tartva, s egyértelmű, félreérthetetlen „igazodásra", nyílt (ha nem is mindig őszinte) színvallásra kényszerítve őket, legalábbis vezetőiket. Kétes értékű, mégis tartós egyensúly volt ez, amelyet - nem minden ok nélkül - a kölcsönös megfélemlítés, az elrettentés egyensúlyának - l'équilihre de la terreur- neveztek, mert valójában és ténylegesen az atomháborúra való felkészültség, korabeli szóval a fegyverkezési verseny nyomasztó kölcsönösségén alapult. Vagyis azon a józan belátáson, hogy sem a Nyugatnak (korabeli kifejezéssel: a „szabad világnak"), sem a „béketábor" elismert fejének, a "nagy" Szovjetuniónak nem áll érdekében a háborús megoldáshoz folyamodni rendszereik antagonisztikus szembenállásának megszüntetéséhez, hiszen a felhalmozott atom- és hidrogén arzenál mennyisége s a ballisztikus rakéták hatósugara minden épeszű politikus számára nyilvánvalóvá tette: az óhatatlanul mindkét fél végpusztulását eredményezné. Vissza