Piga, Piga!

Fülszöveg

"Kora délután értünk haza. Ötkor megint kiültünk a tegnapi leskunyhóba, a csalétekhez. Nem sok valószínűsége volt, hogy a csui ezek után visszajöjjön. De hát mégis. Hátha. Keselyűk tépdesték a húst, ez se jó jel. Azzal szórakoztam hogy őket figyeltem...
... Mindjárt hét óra. Mehetünk be megint a táborba, üres kézzel.
És akkor - a már csaknem teljes sötétségben - fekete árnyék lopódzott a fához. Egy csui. Talán kisebb a tegnapinál, mert az gyönyörű volt, kivételesen szép példány, de ez is elég megtermettnek látszott. Ugrott fel a fára, az ágra, megállt - s én már lőttem is. Nagy puffanással zuhant le a földre... s amennyire látni lehetett a sűrű homályban, ott is maradt.
"Ndio, ndio" - mondta Dániel boldogan. De még vártunk vagy öt percig. Nem akartam elhinni, hogy csakugyan megvan. Egyik pillanatban mintha láttam volna, de ugyanazt a feketeséget a másikban már egy bokor ágának véltem, vagy az éji sötétség csalka játékának. Dániel végül is elment a kocsiért. Mikor odaért hozzánk, a leskunyhóhoz, mi is beültünk, s felgyújtottuk a lámpákat. Az éles fényben ott tarkállott a leopárd, elnyúlva a földön, mozdulatlanul. Közelebb hajtottunk - nem mozdult. Vártunk - nem mozdult. Készen álltam egy újabb lövésre, izgatottan szorongattam a puskám, de erre már nem volt szükség. Dániel kiugrott a kocsiból, s nyugodt léptekkel ment oda a leopárdhoz. Mi után. Néztük gyönyörködve. Egy szikrája se volt már benne az életnek. Nem igaz! Mégis sikerült? Hej, de szép is az afrikai vadászat, hej de szép az élet.
Feltettük a kocsira, néhány perc múlva be is értünk vele a táborba. S hát láss csodát: ott várt az a wakamba kirongózi, akit megbíztunk az elefánt felkutatásával. Alig állt meg a kocsi, szaladt oda hozzánk, és újságolta, hogy megvan a tembó. Amit másodjára, a mbugwei területén lőttem.
Lázban volt mindenki. Gyors kapkodás, készülődés, ezért még ma este el kell mennünk. A kirongózi szerint autóval is meg lehet közelíteni a helyet, ahol fekszik, majd ő elvezet.
Így is történt. A lövés helyétől mintegy másfél kilométerre láttam viszont negyednapja megsebzett elefántomat. A váll-lapját találtam el, de még ennyit elment vele, mielőtt végleg összeroskadt volna. Már aznap ki kellett azonban múlnia, mert erősen szaglott. A keselyűk viszont még alig kezdték ki. A vastag elefántbőrrel ugyanis csak akkor bírnak, ha már az is bomlani, rohadni kezd, vagy szétpukkan a belső részekben keletkező gázoktól. Ez pedig eléggé felfújódott ugyan, de még egy darabban volt. A seb se látszott, mert mikor eldőlt, a sebzett oldalára fordult.
Volt öröm. Dániel és Szalimó nekilátott az agyarak kibontásának. Kértem, hogy az egyik fülét és az egyik alsó lábaszárát is vágja le, azokat is haza szeretném vinni. Jobban mondva, a lábszárból csak a talpat és a bőrt, mert csontostól, húsostól túl nehéz, de főleg romlandó szállítmány lett volna belőle.
Az agyarak bizony nem voltak valami nagyok, de én most ugyanannyi súlyú aranyért se adtam volna oda őket, úgy megörültem a sors e váratlan ajándékának. Hát mégse megyek haza veszélyes vadat trófeái nélkül!" Vissza