Piarista-mozaikok

Előszó

Őszinte örömmel teljesítem a veszprémi piarista öregdiákok felkérését, hogy a szerkesztésükben megjelenő emlékkönyv sorozat új kötete elé bevezetőt írjak. Örömöm oka, de egyben fájdalmam is, hogy az egykori veszprémi piarista tanárok közül utolsónak maradtam életben. (Első, legöregebb lettem viszont a Magyar Piarista Rendtartomány tagjai közt...) Érthető, hogy egyre növekvő nosztalgiával tekintek vissza kilenc évemre, amelyet a nekem oly felejthetetlen, szép városban eltöltöttem (1942-1951). De büszke is vagyok, hogy hazánk egykori piarista diákjai közül éppen a veszprémiek serénykednek páratlan lelkesedéssel, hogy az Alma Mater emlékezetét fenntartsák, értékeit megőrizzék. Ez a kiadvány egy eddig hat, nagy igényességgel összeállított kötet után folytatása annak a törekvésnek, amely a piarista iskolamúltat, az itt tanult diákokból tudósokká, művészekké, neves közéleti személyekké váltak életművét iparkodik bemutatni, megörökíteni. Teszik ezt azzal a tudattal is, hogy ezek a művek negyvenévi agyonhallgatás után föltárják az olvasó előtt az itteni értékes múltat (vele összefüggésben a piaristák hazai eredményeit is!), s rámutassanak az egykori iskola kisugárzására: az innen kirajzott, kiművelt emberfok társadalmunkat gazdagító tevékenységére. Magam sajnos végigéltem a piarista kapuzárás szomorúságát is, előtte meg a háborús idők hullámveréseit, viharait. Nem felejtem az 1942. szeptemberi évkezdést, amikor mint 27 éves fiatalember megkezdtem tanári munkámat, s ott ült előttem a régi, hosszú fapadokban 62 tízéves lurkó. Ők is izgultak, hogyan is lesz majd elsős gimnazistaként, de magam is: hogyan is oldom meg kezdő tanárként ennyi legényke tanítását, nevelését?
Ki gondolta volna, hogy közülük lesz az egyikből köztársasági elnök, a másikból nagyprépost-püspöki helynök, a harmadikból országos hírű zenei szervező, karmester stb., de mindegyikből derék, becsületes magyar ember a haza javára! Nem felejtem 1944-et, az akkor érettségire készülő osztályt, amikor az egyik „pince osztályteremben" folytak a légiriadók miatt a szóbelik, s fölöttünk húztak el a „Liberátorok"...Megelőzőleg pedig a ballagáskor az akkori városháza sarkánál meg kellett állnunk, mert - rossz előjelként - egy német harckocsisor dübörgött el az utcán az ország belsejébe. Vissza