Phaedra

Előszó

Részlet a könyvből:

Ime, megint egy tragédia, amelynek tárgyát Euripidesből kölcsönöztem.
Bár a cselekmény menetében e szerzőtől némiképp eltérő utat követtem, meg nem állhatta, hogy mindazzal ne gazdagítsam a magam darabját, ami az övében erőteljesebbnek látszott. Ha semmi mást nem köszönhetnék neki, mint az egy Phaedra jellemének eszméjét, akkor is bízvást elmondhatnám, hogy neki köszönhetem a legértelmesebb dolgot, amit valaha is színpadra vittem. Cseppet sem tartom meglepőnek, hogy ez az alak olyan különleges sikernek örvendett Euripides idejében, sem azt, hogy még a mi századunkban is ilyen nagy hatást kelthetett, mert megvan benne mindaz, ami Aristoteles a tragikus hőstől megkíván, s ami egyaránt képes az együttérzés és az irtózat felkeltésére. Valóban, Phaedra sem nem egészen bűnös, sem nem egészen ártatlan; végzete és az istenek haragja folytán sodródik törvénytelenül olyan szenvedélybe, amely elsőnek ő maga borzad el. Minden erőszfeszítésre kész, hogy azt legyőzze; inkább meghalna, semmint hogy bárkinek is bevallja. Mikor mégis kénytelen titkát felfedni, olyan zavarral beszél róla, amiből világosan kitetszik, hogy az inkább az istenek büntetése, mintsem saját akaratának megnyilatkozása.
Gondom volt arra is, hogy kevésbé gyűlöletesnek mutassam, mint amilyen a régiek tragédiáiban, ahol saját jószántából vádolja be Hippolytost. Úgy véltem, hogy ez a rágalom túlságosan aljas és sötét ahhoz, hogy egy máskülönben oly nemes és fennkölt érzésű királynő szájába adjam. Ezt az alantas cselekedetet sokkal illőbbnek találtam egy dajkához, akiben szolgaibb hajlandóságok lakozhatnak, de aki mindazonáltal csak azért vállalkozik erre a hamis vádaskodásra, hogy ezzel úrnője életét és becsületét megmentse. Phaedra maga pedig csak azért nyújt hozzá segédkezet, mert valósággal tombol felindulásában; s egy szempillantás múltán máris azzal a szándékkal tér vissza, hogy igazolja az ártatlanul megvádoltat és az igazat bevallja. Vissza