Önarckép - álarc nélkül 1930-1966 (dedikált példány)

Előszó

Részlet
Nagyapám fogta a kezemet, sétált velem Nagybecskerek utcáin, közben fütyörészett, ami pedig igazán nem illett gyönyörű hófehér hajához s ama méltóságteljes hivatalához, amelyet a Vajdaság szépnek nem mondható városában betöltött. A katolikus nagytemplom egyházkarnagya volt, tizenegy gyermek apja, a karzaton összegyűlt kórus nőtagjainak bálványa, kitűnő muzsikus; beszélt németül (valahonnan Ausztriából került ide a századforduló tájékán), szerbül egyáltalán nem, pedig a trianoni döntés utáni tizenéves Jugoszlávia immár Petrovgrádnak nevezett járdáján esett meg ez a séta, amikor is kedves unokájának rontott egy hatalmas (?) kutya; megharapta az oldalamat, bizonyára / ordítottam, Ópapa felkapott, rohant velem a közeli kórházba, ahol beoltottak; itt is bőghettem egy sort, aztán hazavitt. A többire nem emlékszem. A harapás helye még harminc-negyvenéves koromban is jól látszott, három-négy centiméternyi fehér csík őrizte egyik első emlékemet az életre eszmélés eme korai fázisából.
Hároméves lehettem, Weninger József sokadik unokája, hatodik gyermekének, Erzsébetnek elsőszülött fia, kinek apja kezdő tanárként ismerkedett meg az osztrák-szlovák vegyes házasságból született magyar gimnazista leánnyal, akit (valószínűleg) szerb nyelvre és irodalomra tanított a petrovgrádi iskolában. Vissza

Fülszöveg

Kalandos, izgalmas, gyönyörű, olykor érthetetlenül felizzó haragok, leszámolások világát találja maga körül a felnövekvő emberfia, ha ide született, erre a természeti szépségekben, nyelvekben, szokásokban, kultúrában dúsgazdag tájra. Ide: Délkelet-Európába; a Balkán-félsziget, a görög szigetek, a dalmát tengerpart, a dúsan termő Pannónia, a Duna és Fekete-tenger határolta kiismerhetetlen világba, amely már a Római Birodalom légióinak, majd később a török hódítók moszlimjainak étvágyát is felkeltette.
Én is itt váltam emberré, a nyelvek sokasága, a tájak, települések, a határok szüntelen átrajzolása, a városok, hegyek, falvak sokarcúsága, folyamatos névváltoztatása idején. Megtanultam és természetesnek találom, hogy Belgrád az Beográd, de Nándorfehérvár is; hogy én Nagybecskereken, Grossbetschkereken, Veliki Beckereken, Petrovgrádon, Zrenjaninban születtem; hogy lányom kedves férje Pécs, illetve Pecuj városának szülötte; hogy sokat nyaraltam Dubrovnikban, ami tulajdonképpen Ragusa, és hogy egyik kantátámat a Pontusi levelek írója, a Tomiba, Constanzába száműzött nagy római, Ovidius Metamorphoses című hatalmas művének Pygmalion-epizódjára írtam. A költő tiszteletére a román városban szobrot állítottak éppúgy, mint Beográdban Hunyadi Jánosnak, a nándorfehérvári hősnek. A török nevű várban: a Kalimegdánon.
Büszke vagyok magyar hazámra és arra, hogy Európa e csodálatos és tarka, fájdalmakkal, vidámsággal, elpusztíthatatlan erőkkel megáldott vidéke a szülőföldem. Petrovics Emil, 2006. október 28. Vissza