Petőfiné Szendrey Julia naplója és levelei Térey Marihoz

Előszó

Beváltom szavamat, mit néhány hó előtt tisztelt olvasónőimnek adtam.
Egy művet nyújtok át ezennel szép nagysádtok kezébe - egy igaz gyöngyöt, mely a legtisztább női szív tengermélyén hevert, - egy tündérszép virágot, mely ihletett hölgy lelkében s a költészet napvilágánál született, szenvedések könnyharmatával öntöztetett s a boldog szerelem által leszakíttatott, hogy koszorúként ragyogjon a legboldogabb s boldogságra legméltóbb férfinak homlokán. E szellemkincs "Petőfiné naplója". Hű tükre azon érzelmeknek, mik egy magaslelkű hölgyet szerelme örömei és fájdalmai közt meglátogatnak; szavak, minőket regényekben nem olvasunk, miket a költői lélekbe maga a szerelem istene irt le. Mennyi tiszta érzelem, mily magas ábránd, mily lélekhű szenvedély ragyog fel az irt sorok minden eszméiből, minden gondolatjából! S e természetes gyöngédség és szemérmes boldogság, mely a női szív gondolatjait legmerészebb röpteikben is félreismerhetlenekké teszi. Mélység a magasságban, mint tenger tükrében meglátszó fellegek képei.
Ha valaki a napsugárt meg tudná fogni, vagy le tudná festeni a hajnal-csillagot, az lehetne oly szép, mint e lefestett képe a szerelem hajnalcsillagának....
... Gyermekkoromban sokszor néztem a láthatárra hajló égboltozatot... Úgy tudtam vágyni oda, hol az ég a földre leér. gyakran néztem az ég fényes diadémját, a szivárványt... úgy szerettem volna ott lenni, hol annak végei a földre hajolnak! Most Petőfi ott van, hol az ég a földre leér, hol a szivárvány a földet átöleli: legyenek e következő sorok, üdve mennyországának vázlatául kiosztva boldogok és szenvedők között. Vissza