Petőfi Sándor költeményei

Előszó

PETŐFI SÁNDOR ÉLETE ÉS KÖLTÉSZETE.

Szép, derült téli éjszaka van. A teli hold ragyogóan önti sugarait a keményre fagyott, ropogós hómezőre, melyen a tiszta égbolt tengernyi tündöklő csillagának reszkető fénye csak úgy sziporkázik, mintha Kiskörösnek, az alföldi mezővároskának földje mind csillogó drágakövekkel volna tele hintve. Egyik-másik ház ablakai még világosak, pedig a falusi emberek ilyenkor már régen aludni szoktak; de most nevezetes este van. A vigabb természetű családok, a sógorság, komák, jó szomszédok most búcsúznak kedélyes társaságban az 1822-ik évtől, hogy vidám hangulatban lépjenek át az új, az 1823-ik évbe, melyről búzgón találgatják, vájjon miféle jót, miféle nevezetes eseményt tartogat számukra.
Éjfél már elmúlt, egyik-másik helyen már oszladozik a társaság. A jó szomszédok, komák hazafelé tartanak; lábuk alatt csikorog a kemény hó, mintha csillagfényben tündöklő sok-sok elszórt drágakő csikordulna meg a nehéz csizmasarkok alatt. Egyik-másik kapu előtt megállanak, búcsúzkodnak, ismételten boldog új esztendőt kivángatnak egymásnak. De hirtelen megszakad a hangos beszélgetés. Egy soha nem látott sajátságos égi tünemény vonja magára figyelmüket. A szomszédos ház fölött, amelynek ablakaiból gyönge fény szűrődik az utcára, egy szokatlan nagyságú és különös fényű csillag ragyog, szemkápráztató sugarakat lövelve a magas égbolt minden tája felé.
Az addig vigan beszélgető emberek mintegy megbűvölten, mély csendben csodálják a ritka tüneményt, mely mintha éppen a Petrovicsék kicsiny portája fölött lebegne. Mind jobban növekedő csodálattal nézik a fényes csillagot, mely egy ideig még ott rezeg, ott tündöklik a szerény falusi ház felett, majd hirtelen, csodás színekben ragyogva leszalad az égről, s mint egy üstökös, fényes sugárnyalábot hagyva maga után, végig szántja az égboltozatot, hogy soha többé vissza ne jöjjön, csak a híre, az egész világon mindenütt csodálatot keltő ragyogásának híre maradjon fönn még a késői utódok emlékezetében is. Vissza