Petőfi Sándor és szülei a szalkszentmártoni nagyvendégfogadóban

Előszó

Ahogy a jó bornak nem kell cégér, előbb-utóbb a jó könyv is megleli olvasóit. Bizonyosra veszem, hogy ez lesz a sorsa Majsai Károly kollégám, s tisztelt barátom új művének is. Talán mégsem lesz haszontalan kiemelnem e megjelenés sajátos körülményeit. Elsősorban azt, hogy maga a Petőfi-kutatás a korábbi évtizedek terméséhez képest hanyatló szakaszába jutott. Az MTA Irodalomtudományi Intézetében készül ugyan az új, korszerű kritikai kiadás folytatása, de a teljes sorozat aligha fejeződik be ebben az évszázadban. Általában igen ritkán jelennek meg még kisebb közlemények is, hát még monografikus munkák Petőfiről. A csúnyaságig illetlen kifejezéssel azt mondhatnám, hogy költőnknek ma dekonjunktúrája van. Fájdalmas, hogy a nyolcvanas években több jeles kutatónk is elhunyt, de ez önmagában nem magyarázza meg e visszaesést, mely mondjuk a hetvenes évtized terméséhez képest éppenséggel riasztó. Nem magyarázat önmagában az sem, hogy korábbi „Petőfisták" jónak láttak a kilencvenes évtizedre átállítani magukat s kutatásaikat divatosabbnak, vagy legalábbis jövedelmezőbbnek hitt témákra. A legfőbb ok talán mégis az, hogy a könyvkiadás totális elüzletiesedése szinte lehetetlenné tette az értékes, de kasszasikert nem ígérő munkák megjelentetését. Ilyen körülmények között többszörös elismerés is illeti Majsai Károlyt, az országszerte ismert s becsült szalkszentmártoni Petőfi-múzeum igazgatóját: fáradhatatlan kutatóként új források feltárásával s az életmű jobb megértését segítő összefüggések megvilágításával egy látszatra pusztán helytörténeti témát az egyetemes érdekű Petőfi-kutatások szintjére emelt. Ritkán sikerül egy szorosan vett irodalmi tárgyat ilyen társadalomtörténeti megvilágításba vonni. Vissza