Előszó
Részlet:
"Tisztelt Hallgatóim!
A felszabadulás óta másodszor ünnepeljük március 15-ét. Ez alatt az egy esztendő alatt az adott különös jelentőséget március 15 szelleme idézésének, hogy a magyar demokrácia keresi az őseit. És másrészt az, hogy a nemzet egy dicstelen háború után igyekszik visszafordulni történelmének azokhoz a fejezeteihez, amelyekben megpillanthatja régi nagyságát és amelyekből reményt meríthet arra vonatkozólag, hogy újra felemelkedhetik. Hogy a magyar demokrácia megtalálhassa szellemi őseit, ahhoz természetesen nem elég idézni a márciusi ifjúságnak, március 15-e szervezőinek és végrehajtóinak a szellemét és az sem elég, hogy a magyar demokrácia önnönmagát tőlük származtatja. ezeknek a visszaemlékezéseknek március 15-re sokszor az a hibájuk, hogy elfeledjük: mi, magyarok nem azok vagyunk ma, akik voltunk 1848-ban.
A március 15-re való visszaemlékezésekbe már régebben is gyakran az a hiba csúszott bele, hogy a március 15-i mozgalmat, március 15-e demokratikus forradalmát, túlságosan és szervesen egyszerűen a magyar reformokból származtatják.
Igaz, hogy március 15-e a nagy magyar reformkorból nőtt ki, de az is igaz, hogy március 15-e a reformokhoz képest törést jelentett, ugrást. Valami új kezdődött március 15-ével, nem egyszerűen a régi folytatódott.
Március 15-e nemcsak egyszerűen folytatása a reformkornak, hanem megoldása is azoknak az ellentéteknek, amelyeket a reformkor a maga erejéből nem tudott megoldani. Március 15-ével a budapesti nép kettévágta azoknak az ellentéteknek a gordiusi csomóját, amelyeket a reformkor nemzedéke nem tudott megoldani. Már a XIX. század 40-es éveinek második felében úgy volt feltéve a kérdés a magyar reformmozgalom számára, hogy vagy mérsékelt reformot végrehajtani az abszolutizmussal együtt, vagy radikális polgári-demokratikus átalakulást végrehajtani az abszolutizmus ellen, a néppel együtt."
Vissza