Petőfi hegedűse

Előszó

Részlet a könyvből:

Széles, hatalmas Dunánk partján, szemben a váromladék koszorúzta Gellértheggyel, magaslik halhatatlan költőnk, Petőfi Sándor szobra, esküre emelt karjával s bronzajkán a szent eskü szavaival, amelyeket, ha nem is csendülnek fülünkbe, mégis hall minden magyar ember: Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! ... De mikor én a szoborra nézek, nemcsak azt a szent fogadalmat hallom. Mintha valami láthatatlan hegedű is megzendülne - a messze távolból, a múltból, a sírból. Mintha az a néhai való hegedűs muzsikálna, akinek a lelke oly rokon volt a Petőfi lelkével.
Reményi Ede volt a művész, aki éppen olyan alacsony, szegényes házikóból indult az élet útjára s azután meghódította az egész világot, akárcsak Petőfi. S mivel hódította meg? Varázshegedűjével, a magyar nóta bűvös-bájos hatalmával; ezzel szerzett dicsőséget magának és a magyar névnek. De ha világjáró művész is volt Reményi Ede, soha nem szakadt el szülőföldjétől, itt érezte magát igazán itthon; s itt áldozott a hazaszeretetnek a jótékonyság oltárán, kifogyhatlan lelkesedéssel. Az ő műve volt a Talpra magyar költőjének emlékműve is, amely büszkén magaslik a Dunaparton, ő volt az, akinek forró magyar szívéből kipattant az eszme, hogy a magyar fővárosban föl kell állítani Petőfi szobrát; s ő volt az, aki annak költségeit is előteremtette: bejárta az országot, egyik hangversenyt adta a másik után, míg összegyűlt a pénzösszeg, amelyből a szobrot el lehetett készíteni. Vissza