Világostól Trianonig

Előszó

Minél távolabbi vidékekre kalandozik el a vándor a magyar mult térségein s minél messzebbre tágitja látóhatárának peremét, szeme annál inkább belevész a mondák és a legendák sürü bozótjaiba, ahol költészet és valóság szétválaszthatatlan elemekben olvad össze a romantika kék virágainak illatos erdőjében. Valamikor a racionális és liberális történetszemlélet valami rideg következetességgel abban kereste kedvét, hogy egyszerűen kitépdeste a történelmi köztudat kertjéből a nemzeti monda és a legenda gyökereit s a maga szektárius buzgóságával máglyára itélte a hagyomány igazságait, amelyeket a maga történetszemléletének mérlegén oly sulytalanul könnyűeknek talált. Mindaz, ami a XIX. század kriticizmusa előtt csodás elemnek látszott vagy éppen olyannak, amit a tiszta és józan értelem rideg világításában valószinütlennek és megfoghatatlannak tartott, értéktelen limlom volt, amelynek számára nem ismert kegyelmet. A „valóság égi képmása", a hagyomány költészete megvetett és elitélt babona volt, amire ugy tekintettek, mint valamikor a Névtelen Jegyző „a nép együgyü csacsogásaira". Minél érthetetlenebbé és komplikáltabbá vált e racionális buvárok szemében a valóság, minél több ellentmondást és zürzavart halmoztak össze e céhbeli perzekutorok saját külön, hiteles hipotéziseik védelmére, minél inkább elkövetkezett e szilaj tudományos inquizició csődje s minél rövidebb életűek lettek az egymás sarkára hágó tudományos elméletek és fölfedezések szenzációi, egyszóval minél inkább elfáradt az értelem e rengeteg ellenmondás feloldásán és összehangolásán: annál üdébb színekben pompázott a tudományos feltevések romjain a halálraítélt legendák borostyánja. Vissza