Fenyő és folyondár

Előszó

Részlet a könyvből:

"A vén iskolaépület állta a vihart. Az évszázadokét éppen úgy, mint a ma délutáni égi zengedelmet. Sokat megélt, öles falai egykedvűen fogadták a szélrohamokat, csak a hosszú folyosók kosáríves oszlopsora közé illesztett ablakszemek rázkódtak meg néha.
Nagyidő készült.
Fent, a füstszínű égbolton fenyegető hömpölygéssel közeledett a felhőfolyam, lent pedig, udvarok és utak felett, porfelhő kavargott.
Az iskola régi és újabb épülettömbjei mögött a temetődombra kaptató erdőcske juharjai meg-megremegő borzongással ingatták magukat, majd hirtelen, mintha dührohamot kaptak volna, lombjukat cibálva, tépve szánalmas renyekedésbe kezdtek.
Azután elcsendesedtek.
A játékaiért síró, toporzékoló gyermek hallgat el ilyen egyszerre, ha megkapta azt, amit akart; még mümmög-hümmög néhányat, de aztán megnyugszik. A fák nem nyugodtak meg. Újra és újra feljajdultak a szelek parancsai szerint. Azok pedig parancsoltak. Roppant törvényeiknek engedelmeskedve rohangáltak erre-arra, birkózva házzal, fával, mindennel, ami útjukat állta.
A földszinti folyosóra beszabadult szélhuzatnak is útját állták. Nem törődött vele. Sarkaiból kitépte és meglebegtette az iskolai faliújság és a hirdetőtáblák öregedő cikkeit, a mindig hűvös szegeletekből kikergette a gyermekzsivajra emlékező vakációs csendességet, nyitva felejtett ajtókat csapott be, majd hátra nyargalt az épületkeretbe foglalt szögletes udvarra, ahol bolond körforgással portölcséreket pödört, belekapott egy szaladó leányka rövidre nyírt hajába, összekuszálta, s ezek után huncut kölyök módra hegyes füttyszóval állt tovább." Vissza