Peter Pan, avagy a szomorú gyermek

Előszó

Ez a könyv kihívásnak indult, és szükségszerűséggé lett. A tudattalan egyfajta követelésévé, mely messze túlvezetett engem azokon a határokon, melyek felé elindultam. Aligha képzelhettem, milyen távolra fognak magyarországi gyermekkorom e lapokra vetített képei magukkal ragadni egy olyan tájon, mely egyszerre bensőséges, és mégis idegen. Nem tudtam, hogy kalandjaim során egyszer csak magam is Nekeresdországban találom magam. Nem könnyű elmagyarázni, mit érzünk mi, Magyarországról elszármazott gyermekek, örökre elvesztett gyermekkorunkkal szemben. Legtöbbször persze jól adaptálódunk befogadó országunkban - látszólag én is tökéletes kanadai kislány voltam! De hogyan mondjuk el a többieknek, hogy van egy titkos nyelvünk, az „anja njelv", anyánk nyelve, mely számunkra örökre intim anyai nyelv marad, anyánk mélyen, kitörölhetetlenül belévésődött képével, miközben az anyanyelv az életben való részvétel során az otthon élő emberek számára átalakul? Vajon nem szükséges-e az anyanyelvnek ez az eltávolodása ahhoz, hogy egészséges távolságot találhassunk anyánkhoz? Szívemben a magyarral, agyamban az angollal nőttem fel. Ez az egynyelvűek számára, akik eredeti nyelvükkel nőnek fel, nem jelent semmit. Aki próbálta, tanúsíthatja, micsoda szenvedést és gazdagságot jelent az az intim világ, mely a tudattalan Nekeresdországává válhat. Csak amióta írott formába öntöttem ezt az elveszett gyermekkort (amit a világon egyedülállónak hittem), azóta veszem észre, hogy más olyan gyerekek is, akik, mint én, kisgyerekként hagyták el hazájukat, szükségét érzik, hogy írjanak... Vissza