Pesti Napló 1940. február 17.

Előszó

Részlet:
"A dunai síkság sarki telében vacogó magyarok aggódó rokonszenve és mélységes részvéte sűrűn röpköd mostanában a karéliai földszoros felé, ahol egy még szigorúbb sarki tél kegyetlen fagyában és tomboló hóviharjában szünet nélkül folyik
a finnek élet-halál harca
a kis országra szakadó szovjetorosz tömegekkel szemben. A finn hősök a legválságosabb helyzetben állják a támadást, amely most legvéresebb szakaszába lépett. Egyes beton-erődök, amelyeknek hosszú láncolata teszi ki a Mannerheim-vonalat, sűrűn cserélnek gazdát; ez egyértelmű azzal, hogy a finneknek lépten-nyomon el kell hagy- niok védett állásaikat vagy azért, mert annak a tartását lehetetlenné teszi a szovjetorosz támadás, vagy azért, mert megkísérlik egyik vagy mási(c elvesztett erődjük visszafoglalását. A katonai műszó erre a helyzetre az, hogy „a harc - áltozó szerencsével folyik“, a változó szerencse ebben az esetben azt jelenti, hogy hol szovjetorosz, hol finn katonák holttestei bontják a küzdőteret.
A szovjetorosz hivatalos jelentés azt állitja, hogy már ötvenhárom védőpont van a kezükön, közöttük huszonegy tüzérséggel fölszerelt betonerőd. A számok itt nem sokat mondanak, mert először is nem tudjuk, hogy a finnek hány erődből vesztették el ezt, nem tudjuk, döntő fontosságuk van-e ezeknek az erődöknek vagy nincs és nem tudjuk azt sem, hogy hányat sikerült közülök a védőknek visszaszerezni? Be kell érnünk egy parlagi jóslattal: minden attól függ, a finn ellentálló erőnek sikerül-e most mégegyszer kitartani addig, amig a támadó erő kifullad? Azt a hatalmas erőfeszítést, ezt az életpazarlást és lőszerpocsékolást, amelyet a szovjetorosz hadsereg több mint két hét óta folytat, a leghatalmasabb és a legjobban ellátott haderők sem birják közbeeső pihenő és erőgyűjtés nélkül a végtelenségig..."

Vissza