Pesti históriák

Előszó

Valahogy meg ne tévedjen az olvasó: ezek a históriák csakugyan históriák, a szónak latin értelmében, köze van hozzájuk a történelemnek, nem afféle léha pletykák, miket tán szívesen sejtenek némelyek e könyv címe után.
Az a Pest, amelyről szó van bennük, nem a mai, többnyire a harminc-negyven év előtti, gyakran sokkal régebbi, de mindig egy kedves, finom hangulatú, minden széppel és jóval kecsegtető, kezdődő-nagyváros. Biztos tip arra, hogy világváros legyen, ha tréning közben le nem sátnul és be nem kell fejeznie pályafutását.
Még kevés benne a mindenre kész gyülevész aranyásó, akik úgy a 85-ös kiálítás táján kezdtek rohammal idetódulni, hogy Klondykét csináljanak belőle annak reális aranyfedezete nélkül.
Még nem egészen magyar a hangja, de lelkes, honfiúi érzés tölti el a kebelét, mindenesetre igazabban a szíve az országnak, mint volt például a vörös hónapok idején.
Az egyetem a Márciusi ifjúság legitim utódaié, a Gránátos-utcában Pest vármegye őrzi a kuruc hagyományokat, az öreg városháza erkélyes óratornya alatt a "Három Károlyok" becsülettel sáfárkodnak. Még megvan a drága, kedves Belváros, a keskeny Hatvani-utcában áll a Grassalkovich-palota, az Erzsébet-híd még nem sülyeszti gödörbe az Árpád-kori ősi főplébánia-templomot. Kevés a híd, de sok az érzelmi lánc, mely összefűzi Pestet Budával. Mintha öntudatlan élne az emlék, hogy a túlsó part is Pest volt valaha: Pesti hegy a Gellért, Kis-Pest a Tabán és Pesti-Ujhegy (Novus mons Pestiensis) a mai budai Vár. A pesti polgár sűrűn barátkozott budai kollégájával, nyáron kinnjárva a zugligeti erdőben, a sashegyi szőlőkben, télen behúzódva a felejthetetlen és hasonlíthatatlan kiskocsmákba, melyek ajtaján "heurigert" jelzett a borókabokréta. Vissza