Pest-Budától Budapestig

Előszó

Fél évszázaddal ezelőtt, 194 elején készült egy javaslat a magyar főváros kibővítéséről. Legyen a néhai Pest-Buda Budapestből Nagy-Budapestté. Már az I. világháború előtt is töprengtek azon, ne egészítsék-e ki az akkor csupán egy emberöltő óta egységes Budapest kerületeit a környező kis városokkal és nagy falvakkal - a mindennapok gyakorlata egyébként is ebben az irányban indította el a fejlődést.
1949 végén meglett a törvény, 1950 januárjában végre is hajtották. Született egy főváros, ahol nagyjából minden ötödik magyar lakott, és még több is lakott volna, ha kap "letelepedési engedélyt". A példa az óriásira növelt Moszkva volt, metróállomásaival és felhőkarcolóival. Akkoriban érződött, hogy a megnövelt főváros kissé túl nagyra sikerült, de azóta mintha belenőttek volna a lakók. Ám van-e cég, amely ma öntudatosan nagybudapestinek nevezné magát, mint 1956 őszén a Nagybudapesti Munkástanács? Az ember még csak nem is budapesti - pesti. Pesti ember. Ha budai, akkor nem budai ember, hanem budai lakos. Mert azért ezek a városkák igazából még mindig nem egyesültek teljesen. Próbáljon valaki lakást cserélni a Terézvárosból a régi Óbudára vagy a Vízivárosba. Budapest ma is legalább három város, három merőben különböző múlttal.
Meglehet, a félmilliós-milliós, tizennégy kerületből álló Budapest volt az igazi. Amelynek egyesülése valójában évszázados folyamat volt, a reformkortól a világválság utáni konjunktúra néhány kellemes évéig. Erki Edit pillanatképei ezt a századot elevenítik fel előttünk. Vissza

Fülszöveg

Utazás Pestről Budapestre, ez volt a címe Ágai Adolf, álnéven Porzó, Csicseri Bors, sőt Mokány Berci könyvének a század elején. A rajzokkal illusztrált, személyes hangú pesti kultúrtörténet sokáig a könyvárverések megszokott második, egyre drágább tétele volt. A polgári kultúra virágkorában jelent meg, amikor Budapest chicagói tempóban növekedett, a dolog minden hátrányával és előnyével egyetemben. Ha nem zsugorodik harmadára az ország, épp megfelelő méretű főváros lett volna, divatból, irodalmi vitákból, felkapott színdarabokból példát adva Pozsonynak, Nagyváradnak, Kolozsvárnak, Marosvásárhelynek és Szabadkának. Akkortájt ötlött fel tehát Nagy-Budapest gondolata, hogy visszatérjen 1950-ig az álmok és rémálmok közé. Több Budapest van ugyanis, egy sokgyökerű, hagyományőrző kisvárosbokor, aztán volt egy arányos, tizennégy kerületből álló, és van egy mai képződmény, sőt, van egy elképzelt Budapest, a légváraké és monumentális álmoké.
Erki Edit, az újságíró és filológus az 1950 előtti Budapest krónikása lett a Népszabadság rendszeres fővárosi rovatában, meg más napilapokban és ritka folyóiratokban, ahol e könyv szövegei először nyomdafestéket láttak. A szerző most már nem csupán a kávéházak irodalomtörténetének áttekintője, hanem az egész, szorosabban vett városé, mely egyre korszerűbb, szerencsére és sajnos. Többé-kevésbé ma is "az utcán por, bűz, német szó, piszok" jellemzi, mint Arany korában, de a német szó nem helyi lakosok, hanem turisták szava.
A mai Budapest olyan, mint némely asszonyok: imádni kell őket ahhoz, hogy el lehessen viselni. Szerencsére Budapestet még mindig lehet imádni. Nem utolsó sorban azért, mert ifjú korában olyan volt, amilyennek Erki Edit leírja. S így aztán hiába tűnik ma olykor kissé élemedett kokottnak, aki múltjával együtt ismeri ezt a várost, mindent megért, és mindent megbocsát neki. Vissza