Pernye és pecsét

Fülszöveg

Talán mégis vannak csodák, talán mégis lehet „kinőni", kimagasodni a kortárs irodalom burjánzó terméséből. És ezt a magasra törést mind többen látják, elfogadják és értékelik. László Zsoltról beszélek, erről a lassan a negyvenedik évét elérő, későn induló szerzőről (szándékosan kerülöm a poéta szót), aki robusztus szó-görgetegjeivel és hihetetlenül keményre kalapált, lírai emblémáival egyaránt elkápráztatta az olvasóközönséget. És meghódította a szerkesztőket. Ő az egyike azoknak, aki a legtágabban értelmezett magyar irodalom fórumain természetesen és egyenrangú társként van jelen, publikáljon akár a Kalligram, akár a Székelyföld hasábjain. Újabb verseinek gyűjteménye szerves folytatása és kiteljesítése a Pagoda a csalánmezőn című kötet hangütésének. Kíméletlen éleslátás, a harsány felszínesség elutasítása és egy nehezen megkérdőjelezhető morális tartás jellemzi. A megcsalt és csalódott ember, aki őrzi magában az indulás izgalmait, ígéreteit. S erre folyton emlékezteti magát. Bár némi rezignációval. „Vidéki városban maradtam vidéki fiú" - írja ironikus önarcképként, s hozzáteszi még: „a zenithez tapadt szelemen közelében/pecsétes ingemből már nem lesz vitorla". De a feladat, a küldetés emléke nem hagyja nyugodni. Ő „nyaraló silbak", poszt az „utolsó bástyán". Ha másra nem futja: „Ízesíted a dolgok lényegét, mint a só". Az elhalványult belső igazságok dühe, daca, lázadása szítja szavait, de folyton ott a kontraszt: a legyintés, a leintés, a „szemedből békülést csorgat az idő"-érzése. A felmorzsolódó ellenállásé, mert: „Túl bonyolult lett minden". És sorjáznak a negativisztikus megállapítások: „Nem nyílik meg előttem az Északnyugati- Átjáró", „itt megfonnyad minden tenyérnyi éden", „Valamit rejtőztet a suttogó háttér / de megtalálni fölfedezni már nem érdemes"... Mégis van kiemelkedés, van megszenvedett remény: „a kikötőbe érhet még értünk az utolsó uszály..." De ennek legszebb, leghatásosabb megfogalmazása az Univerzum rapszódiában található: „De hagyományozni kell beteljesületlenül is / míg föl nem növünk az égig / az eredet homályló löttyét / Isten lába elé borítva -". László Zsolt zaklatott mondataiban, gazdag és bonyolultan szerveződő metafora-láncolataiban, tudatosan építkező verskonstrukcióiban ott rejtőzik a lét folytonosságának titka, a továbbörökülő hagyomány. Az olvasó fantáziáját megragadják ezek a szokatlan összefüggések, az érzelmességet elutasító, de fanyarul mégis érzelmes sorok. A Pernye és pecsét szerencsés cím, mondhatnám: telitalálat. Kifejezi az örök és mulandó el nem szakítható kettősségét, amire „csak az Isten könnyez mézet". Vissza