Pendragon 6.-7.

Előszó

MI HÍV GONDOLKODNI?
Mi hív gondolkodni? Óvakodjunk a vak, mohó vágytól, mely e kérdésre valamely formula formájában szeretne összeharácsolni választ. Maradjunk a kérdésnél. Ügyeljünk kérdezése módjára: „Mi hív gondolkodni?" „Várj csak, majd én megtanítom neked, mit jelent engedelmeskedni (gehorchen)" - kiáltja az anya rosszcsont gyermeke után, aki nem akar hazamenni. Az anya definíciót ígér fiának az engedelmességről? Nem. Vagy talán megleckézteti? Még csak ezt sem teszi, ha igazi anya. Inkább fia közelébe hozza az engedelmességet. Vagy mégjobban teszi és éppen fordítva, ha fiát hozza az engedelmességbe. Ez annál tartósabb sikerrel jár, mennél ritkábban szidalmaz. Annál egyszerűbben sikerül, mennél közvetlenebbül hozza, juttatja el fiát az anya a hallásba. Épp csak nem úgy, hogy a fiú kényelemből alkalmazkodik hozzá, hanem úgy, hogy a hallani-akarást már nem hagyhatja el. Miért nem? Mert hallóvá (hörend) vált az iránt, ahová lénye, volta tartozik (gehört). Vagyis a tanulást semmiféle szidalom nem eszközölheti ki. És mégis van olyan, aki tanítván olykor hangossá kell, hogy váljék. Sőt kiáltania és kiabálnia kell, még ha épp oly csendes dolog tanításáról van is szó, mint a gondolkodás. Nietzsche, aki a legcsendesebb és -félénkebb emberek egyike volt, tudott erről a szükségszerűségről. Átszenvedte a kínt, hogy kiáltania kell. Abban az évtizedben, amikor a világ nyilvánossága még mit sem tudott világháborúkról, amikor a „haladásba" vetett hit szinte a vallásává vált a civilizált népeknek és államoknak, kiáltotta Nietzsche: „A sivatag nő..." Ezzel azt kérdezte embertársaitól és mindenekelőtt önmagától: „Először szét kell verni a fülüket, hogy megtanuljanak a szemükkel hallani? Zörögni kell és hörögni, mint üstdobok és nagyböjti prédikátorok?" (Im-ígyen szóla Zarathustra, Előbeszéd 5.). De rejtélyek rejtélye! Ami egykor kiáltás volt: „A sivatag nő...", fenyegető, hogy locsogássá válik. E fordulat fenyegető volta ahhoz tartozik, ami nekünk gondolkodnivalót ad. Ez a fenyegető abban áll, hogy talán az, ami a legmeggondoltabb ma és holnap először igazán az éjszakában már csak egy beszédmód, és a beszédmód formájában terjed el és jár körbe. Ez a beszédmód a mai világállapot áttekinthetetlen leírásában működik. Azt írják le, ami volta-képp leírhatatlan. Ami csak meggondolt kívánna lenni a gondolkodásban, mely a hívás egy módja és ezért olykor kiáltássá kell váljék. Vissza