Példának okáért...

Előszó

Részlet a könyvből:

"... Példának okáért gimnazistakoromban a szeplős Eisenhut kalimpált mindig az ujjaival, szaporán dörzsölgetve mutatóujját a középsőhöz, mikor a tanár úr, pápaszemét végighordozva az osztályon, kuncogó orrhangon kérdezte: Példának okáért? ... Eisenhut, a csodagyermek, raktárból szedte elő a feleletet, ő volt az egyetlen, akit sohasem ért váratlanul a kérdés, lehet miatta és érette találták ki a példának okáért-ot, mert még métázás, dólézás, futballozás, rovar- és cigarettagyűjtés, glikkerezés, hóbombadobálás, gumipuskázás közben is csak úgy szórta a példákat. Eisenhut mindenre tudott kadenciát, Esienhutnak nem is kellett tétel, ő mindjárt a példán kezdte, Eisenhuton rajta is ragadt a példának okáért, s így irtuk a nevét: pl. Eisenhut, vagy z. B. Eisenhut, - egy vásott torontáli gyerek a magyar irodalmi dolgozatában a "például" után csillagot tett és aul meg jegyezte: lásd Eisenhut gyűjteményét, máskor meg: v. ö. Eisenhut kiadatlan műveivel.
... Példának okáért az élet is ilyen. Mindnyájunknak vannak válságos perceink, elménk tétován keresi a helyes útat és éppen a biztos példa nincs kéznél, ez az Eisenhut, aki fölnyujtja ujjait az emberrengetegben, hogy ráismerhetnénk, odamehetnénk hozzá és megkérdeznénk: nos, kedves Eisenhut úr, mondjon egy példát, - teszem azt, amit csináljak: hallom, a legjobb barátom, akit esztendők óta minden dolgomba beavattam, a hátam mögött borzasztókat mond rólam, - megjegyzem, nagyon nehéz a helyzetem, mert ennek a barátomnak valósággal ki vagyok szolgáltatva, nem is szólva arról, hogy a felesége azzal kérkedik, hogy viszonya van velem, - én tudniillik a főnöke vagyok az urának, ennek a kellemetlen fráternek, akihez az undor eltéphetetlen köteléke fűz. Drága Eisenhutom, mondj valamit. Exempli gratia." Vissza