Pedagógusok arcképcsarnoka 2010

Előszó

Éppen másfél évtizede, hogy a kiemelkedő ókori filozófus, Marcus Tullius Cicero egyik gondolatát - az emlékezés, a minden dolgok kincsestára - egyesületi tevékenységünk építőkövének használva kezdtük átmenteni a feledés homályából egykori kiváló pályatársaink munkásságát az utókor számára. Tevékenységünk megemlékezésekben, emléküléseken és főleg kiadvány formájában öltött testet. Ezek között a legsikeresebbnek mondható az az arcképcsarnok-sorozat, amelynek kilencedik kötetét tartja kezében az Olvasó. E kiadványt lapozva - képletesen szólva - arcképcsarnokunk immár kilencedik termébe lép az olvasó, ahol 108 egykori pályatársunk arcképvázlatát ismerheti meg. Emlékezetük megörökítése a volt tanítványok, munkatársak és hozzátartozók tiszteletadását és posztumusz háláját fejezi ki pedagógiai tevékenységük iránt. 93 szerző emlékezése és tárgyilagosságra törekvő szándéka mutatja be életútjukat és méltatja munkásságukat, emeli ki emberi alakjuk jellemző vonásait.
Az életutat bemutató és a munkásságot méltató sorok nyilván közös élmények és személyes kapcsolatok révén, valamint dokumentumok alapján és az emlékezet palettájáról kerültek az arckép vázlatba. így műfaji szempontból olvasmányos lexikonnak is tekinthető kiadványunk. Gyakran tapasztalhatjuk: rohanó és gyorsan változó, „fortyogó" világunkban nagyon hamar felejtünk. Nem is kell, hogy valaki örökre eltávozzon körünkből, elég, ha nyugdíjba megy ismerős, barát, munkatárs, holnap már alig tudunk róla valamit. Ellentmondásos módon azonban cáfolni is tudjuk ezt a jelenséget. Különösen az oktatás területén gyakoriak mostanában a megemlékezések: évfordulós ünnepi alkalmak, emléktáblák avatása, iskolai évkönyvek, tantermek és iskolák elnevezésének gyarapodása jelzi, hogy a társadalom számon tartja múltját, s a kiemelkedő pedagógusok munkájának megörökítésével építeni is kíván azokra. Ennek élesztésére törekszik egyesületünk is. Egyesületünk legfőbb célja, hogy határainkon innen és túl legyen minél szélesebb körben ismertté a már eltávozott egykori pályatársaink életútja, és egyéni munkásságuk szolgáljon tanulságként és példaként egyaránt. A személyekhez köthető időálló értékek és hagyományok ápolása és felhasználása nem magánügy, hanem közérdeket szolgáló közös feladatunk. A múlt közös, együttes megismerése - s megbecsülése annak, ami benne megbecsülni való - azért lényeges, mert e nélkül a jelent reálisan értékelni, s jövőképet alkotni nem lehetséges. Ez a kiadvány azokat a pedagógusokat örökíti meg, akiknek a ma számára is van üzenetük. Pályahűséggel tették a legszebbet: felfedezték, csiszolták és óvták a fiatalokban a legnemesebb emberi értékeket az egyéni boldogulás és a közösségek javára. Sokuk emberi magatartása, s ehhez illeszkedő pedagógiai gondolkodása ma is útravalóul szolgálhat, elsősorban a pedagógus pályát választó fiatalok számára. Egykori pedagógusokról arcképvázlatok írása és sorozatban megjelenő kötetekbe foglalásuk szinte egyedülálló vállalkozásnak tekinthető. Az általunk kimunkált műfaj adataiban és a szakmai munkásság méltatásában hiteles, ugyanakkor a közvetlen kapcsolatok és kötődések révén lehetőséget kínál a személyes emlékezés ecsetvonásaival egyéni vélemények megfogalmazására is. Úgy véljük, hogy az így kirajzolódó arcképvázlat a pedagógushivatást választó emberről teljesebb és egyben gazdagabb képet ad. Vissza

Fülszöveg

A pedagógushivatásról és a pálya megbecsüléséről Sok évszázados probléma a címben felvetett kérdés. A vélemények megoszlanak. Kissé egyszerűsítve: hozzuk a pedagógust olyan erkölcsi és anyagi helyzetbe, hogy hivatásának sikeresen megfeleljen, vagy bizonyítsa be, hogy áldozatvállalásával és kötelességtudattal eredményesen oktat és nevel, s akkor kiérdemli a társadalom megbecsülését.
Arany János írja "Tanári Jubileumra" c. keserű versében:
«S kit e pályára Isten átka sodrott, Szívvérit ontsa bár, mint pelikán. Hálátlanságot növel magának."
Eötvös József miniszter írja 1868-ban a Néptanítók lapja c. hetilapban: "Tegyük fel, hogy az iskolában s a néptanító helyzetében semmi sem változott, a tanterem falain nincs egy új szeg, melyre hiányzó földabroszokat vagy ábrákat akasztani lehetne - csak azon nézet változott meg, mellyel a tanító saját hivatását tekinti, s vajon az ily tanítónak vezetése alatt álló intézet nem változnék-e meg tökéletesen már ezáltal is? Vajon, ha feltehetnők, hogy néptanítóink mindegyike el van határozva, hogy a tanügy emelésére mindazt tenni fogja, mi korlátolt helyzetében hatalmában áll - nem mondhatjuk-e előre, hogy népoktatásunk ügye egyszerre oly haladást fogna tenni, minőt maga a törvényhozás legüdvösebb rendelkezései által is ily rövid idő alatt nem eszközölhetne?"
Vajon megcáfolta-e Eötvös azt a véleményt, hogy míg a tanítók anyagi helyzetéről nem gondoskodunk, addig tőlük lelkesedést nem várhatunk?" Vissza