Előszó
Részlet a könyvből:
"Ha valakinek szobrot állítanak, a házára emléktáblát tesznek, akiről utcát vagy netalántán művészeti ösztöndíjat neveznek el, annak szerintem régen rossz. A fent nevezett eseményekkel szinte egy időben, az a valaki elveszti minden reményét, hogy holtában is ember maradhasson. Olyan, akiről érdemes beszélgetni, akinek munkái, leírt gondolatai itt-ott olvashatóak, végiggondolhatóak, ne adj' isten, megkritizálhatóak. Nem. Akinek szobra van, akiről elneveztek valamit, az ki van pipálva, a hálás utókor letudta kötelességét, a többi meg kit érdekel? Adják csak a pénzt, a dumát meg hagyják a francba. Szóval, hogy kit érdekel? Hát engem például. Ezért is gondoltam, hogy itt. a kortárs magyar fotográfia legjobbjait segítő Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj jutalmazottait bemutató katalógusban a névadóról írok. még ha az kevésbé trendi is. mint friss, ropogós tehetségeket mennybe meneszteni. Mert Pécsi nekem nem ösztöndíj, nem emléktábla a Dorottya utcában, nem egy vörös márvány síremlék egyik neve a Kozma utcai zsidó temetőben, nem tananyag valamely magára valamit is adó iskolában, hanem hihetetlen bonyolult, megfejtésre váró személyiség, akiről inkább regényt kéne írni, mint monográfiát, de hát ez már legyen a más dolga.
Ha Úgy kezdeném, hogy Pécsi született 1889-ben Budapesten és meghalt 1956. október 7-én ugyanitt, joggal tolná el magától méla undorral az esetleg olvasásra vállalkozó. Mindegyik így szokott kezdődni, mindegyiket eltolják maguktól, ezért aztán senkiről sem tudnak semmit, de ez már alig-alig tűnik fel manapság bárkinek is. Kezdjem talán így? Nem született 1889-ben Budapesten és nem halt meg 1956 októberében ugyanitt. Nem írt olyan levelet Magyarország talán legnevesebb fotóművésze idősebb korában egyetlen korábbi tanítványának sem Amerikába, hogy küldjön egy használt télikabátot szőrmegallérral, hogy ne fázzon. És nem írta ezt a levelet Budapest egyik legjobb ízléssel berendezett reneszánsz szalonjában a Tolbuchin körúton. Nem őt hívták be közutálat tárgyának kikiáltott, megvetett maszekként a 60 éves Rákosiról portrét készíteni a pártközpontba. Nem őt mentette meg 1944-45-ben a nagyváradi rendőrkapitány, aki történetesen felesége bátyja volt, miután még itt Budapesten visszautasította a nyilasok elől menekülését biztosító portugál útlevelet, mondván, hogy ő magyar, ide tartozik. Kár, hogy ezt az akkor utcán masírozó keretlegények már akkor sem tudták. Szerintem Pécsi nevét Magyarországon vigyázzállásban kéne kiejteni a fotográfiai szakma vagy fotóművészet mai résztvevőinek. Ehhez persze tudni kéne. ki volt ó. Én megpróbálkozom újra. sokadszor. Tehát a kérdés: ki volt, mit csinált Pécsi József néhány évvel azelőttig. mígnem ösztöndíj lett belőle?
Pécsi munkássága a festőies (piktorialista) stílussal kezdődött, még Münchenben, a fényképészeti akadémián. Klasszikus kompozíció, szecessziós részletek használata, romantikus, lírai felfogás, bizonyos stilizáló törekvés, a fények, árnyékok tökéletes alkalmazása jellemzi ezeket a többnyire nemeseljárások segítségével készített képeket. Munkásságának fénykora a húszas években kezdődött. Nemcsak fényképezte az ekkor induló fiatal, avantgárd képzőművészeket, de művészete is hasonult az övékéhez. Sok szempontból meghaladta a festőies stílust, s annak maradéka mellett az expresszionizmus, a Bauhaus szellemisége, az új tárgyiasság és a konstruktivizmus mindmegannyi jegye mutatható ki ekkor készült alkotásaiban. Kísérletező kedve, klasszikus zenei, művészettörténeti, irodalmi műveltsége nem engedte, hogy bármelyik stílusirány mellé hosszabb időre csatlakozzon, így a folyamatos változások közepette fokozatosan kialakult Pécsi József sajátos, rá jellemező stílusa.
Vissza