Előszó
Az értékelés Magyarországon az 1970-es évek végén vált a tanítási folyamat korszerűsítésében kiemelkedő fontosságú tényezővé, bár egyszerűbb vagy bonyolultabb formában az intézményes nevelés előtti időtől kezdődően mindvégig jelen volt és hatott a pedagógiai elméletben és gyakorlatban egyaránt. A változó, egyre differenciáltabb értékelési aktusok híven tükrözték az adott kor felfogását a gyermekről, a nevelés és oktatás céljáról és társadalmi funkciójáról.
A második világháború utáni időszakban hazánkban Kiss Árpád, Szokolszky István elődei, a mai pedagógiai értékelő teoretikusoknak; Báthory Zoltánnak, Nagy Józsefnek, Csapó Benőnek, Vidákovich Tibornak és Orosz Sándornak. A külföldi értékeléselméleti kutatók közül talán Tyler, Bloom, Seriven, Glaser és Grombach hatott legjobban a magyar szakemberek elméleti munkásságára.
Tyler (1970) szerint a pedagógiai értékelés lényege az, hogy programcéljai és a tanulókban a program hatására bekövetkezett változások milyen viszonyban állnak egymással. Bloom követelményrendszerével az értékelés érvényességét és megbízhatóságát növelte, Seriven definiálta a diagnosztizáló, a formatív és summatív értékelést. Glaser és Cronbach a klasszikus tesztelmélet normaorientációjával szemben a kritérium-referenciájú mérést preferálta. (E fogalmak kifejtésével a későbbiekben részletesen foglalkozunk.)
Végül érdemes megemlíteni, hogy a pszichometriának is köszönhető, hogy a pedagógiai értékelés önálló elmélettel és gyakorlattal rendelkezik, bár túlhangsúlyozta a mérést.
Az értékelés lényege a viszonyítás a cél és a hatás között. „A pedagógiai értékelésben visszajelentéseket szervezünk, azaz összefüggéseket keresünk a tanítás-tanulás eredményéből - voltaképpen a tanulóban kialakult változásokból - kiindulva a célrendszerről, a tanítási-tanulási folyamatról, a környezetről és a tanulóról, hogy a tanítás-tanulás folyamatának egész rendszerét optimalizálhassuk, javíthassuk." (Báthory, 1992.)
Réthy Endréné szerint az értékelés a tanárhoz, illetve a tanulókhoz érkező visszajelzés, amely a tanulót, ill. a tanárt megerősíti vagy a hibákra irányítja a figyelmet.
A pedagógiai értékelés területei sokféle nézőpontból osztályozhatók. így például beszélhetünk (tevy-Neró 1981.) a tanulók, a tanárok értékeléséről, a taneszközök és tanítási módszerek értékeléséről. Az 1978-as tanterv bevezetése után megszaporodtak a tanterv-beválási vizsgálatok (Pl. Szebenyi 1978., 1980., Báthory 1983., Zátonyi 1990.) Szülők értékelik gyermekeik tanárait és iskoláját, diákok tanáraikat, pedagógusok igazgatójukat (Kiss Árpád, 1981.) Bakonyi Pál 1982-ben belső és külső értékelésről beszól. Belső értékelés alatt az iskolán belüli értékelést érti, amely a pedagógiai gyakorlat mindenkori jellemzője, amikor a tanár, ill. a szakmai munkaközösség egy-egy osztály vagy tantárgyat értékel. Ezzel szemben, ill. ezt kiegészítendő a külső értékelés, amelyben a tanulási eredmények általánosan érvényes és megbízható megállapítása külső szakértőkkel, külső eszközökkel történik (feladatlap, kérdőív).
Vissza