Kóca és az ismeretlen

Előszó

Képzelj el egy hatalmas erdőt. Olyan hatalmasat, hogyha egyszer elindulnál az egyik széléről, akár egész életedben is járhatnád, sosem érnél a másik végére. Nemcsak azért nem érnél soha ki belőle, mert oly végeláthatatlan, hanem mert folyton-folyvást belebotlanál valamibe, mely elkápráztatna téged, és csodálatától nem tudnál újra útra kelni. A fák rettentő öregek, és míg egyik törzsétől egy másikhoz érnél, a kedvenc dalod eldúdolhatod, mert biz' ahhoz, hogy elférjenek egymás mellett, és koronájuk mind szétterpeszthessék, messzire kellett álljanak egymástól.
A föld most harsány zöld az élettől, és temérdek színes virág ontja magából a tavasz illatát. Ha mégis sok éven át haladnál eme erdőben, eljutnál egy dimbes-dombos vidékre. És ha kitartóan járnád a lankák domborulatait és völgyeit, hát az egyik süppedésben egy csendes tóra akadnál, melyben kicsiny, virágos sziget ad otthont egyetlen fának. Az egyetlen fának, melyet nem óriásnak, de inkább kicsinynek mondanál eme rengetegben. Azonban különlegesen gyönyörű ez a fa, ilyenkor, tavasszal, mikor göcsörtös, keszekusza ágain hófehér virágai számtalan nyílnak.
És eme tó szigetén, ezen fának belsejében laknak az apró termetű manó-lények. Kik, ha felnőttek is, a kisujjadnál sokkal nagyobbak akkor sem lehetnek. Tavasz. Ilyenkor a manók szorgosan vetik magvaikat, hogy ha eljön annak ideje, legyen mit bőven aratni, és éléskamrájuk tele legyen, hogy éhezniük sose kelljen. Három fiúgyereket - kik az ifjúkor kapuján fél lábbal már átléptek - vödrökkel a kezükben a tó partjára küldtek, hogy hozzanak vizet... Vissza